[A fejezet címe „Elbomlás”, de Pacsker javaslatára itt olyan bejegyzéscímet választottam, amivel könnyebb akár Index-címlapra is kerülni. :D Ugyanerre a saját blagomon már születtek hozzászólások. Ha érdekesnek találtad az írást, egy későbbi fejezetet is lefordítottam már!]
[Derrick Jensen & Aric McBay: What We Leave Behind (Amit magunk után hagyunk), I. rész, 1. fejezet: Elbomlás, fordítás általam]
Mindig úgy tekintettem az elbomlásra, mint egy éppoly csodálatos és gazdag kifejeződése az életnek, mint a növekedés. – Henry Miller
Mióta az eszemet tudom, mindig is lenyűgözött az elbomlás, ahogy a dolgok szétesnek vagy ahogy nem esnek szét. Fiatal gyermekként kicsiny ujjaimmal a rothadó fákat vizsgálgattam és a lényeket, akik benne éltek. Imádtam, ahogy a hangyák gyorsan megtalálják az elejtett ételdarabot, és hamarosan szándékosan hagytam nekik morzsákat, hogy nézhessem, amint a hangyák küszködnek, hogy elcipeljék a kenyeret és húst és gyümölcsöt és zöldségeket (és csipszet és Cheetost és más szemetet is, amiért utólag elnézést kérek tőlük). Amikor kicsit idősebb lettem, eljártam ugyanarra a helyre hétről hétre, hogy lássam, mi történik egy lehullott levéllel vagy törött gallyal, vagy egy lóval vagy tehénnel vagy kutyaürülékkel. Emlékszem, amint évről évre elmentem megnézni, mit változik egy farakás, egy kidobott hinta, és egyéb szemétre vetett háztartási kellékek. És emlékszem, amint kiruccanásokat tettem a kolorádói hegyek szellemvárosaiba, ahol olyan bányákat és házakat és boltokat fedeztem fel, amely száz éve hemzsegett az emberektől, de most időverte módon roskadoztak, és immár a rovarok hemzsegtek, és gyíkok sütkéreztek a deszkákon, akik közeledtemre elslisszoltak, és levelek kavarogtak a szélben. Emlékszem a bányászatból ottmaradt salakkupacokra, némelyeket foltokban a megélhetésüket keresve benőttek a nővények, mások csúnya hegekként hatottak, alaktalan kőkupacok, amelyek képtelenek fenntartani bármiféle életet, és némelyekből, mint nyílt elfertőződött sebekből, továbbra is elszíneződött, mocskos, mérgező víz szivárgott a környezetükbe. Emlékszem, amint azon merengtem, hogy vajon meddig tartanak még ezek a sebek?
Kora tizenéves koromban olvastam egy cikket – talán a Smithsonian magazinban, de lehet, hogy tévedek – arról, hogy mi történne a civilizáció néhány szimbólumszerű teremtményével, ha az emberek az egyik napról a másikra eltűnnének. A cikk Kheopsz Nagy Piramisára fókuszált, ami nagyon sokáig bírná, mielőtt elerodálódna; a Hoover gátra, ami szerencsére nem bírná oly sokáig a beomlásáig, és a Sears toronyra Chicago-ban, ami felügyelet nélkül, ha jól emlékszem, évtizedek alatt összedőlne.
Oda akarok kilyukadni, hogy nem emlékszem túl sok fiatal tizenévesként olvasott cikkre, de erre igen.
Továbbá emlékszem a feladatra, amit a nyolcadik osztályos tudomány tanárom adott. Meg kellett figyelnünk két folyamatot – ez lehetett bármi, amit választunk – amelyek egymástól egyetlen lényegi változóban térnek el. Egy barátom egy babnövényt ragasztott szalaggal egy televízió hátuljára, egy másikat pedig távolabb növesztett, hogy lássa, a sugárzás ártott-e a babnak (úgy tűnt, nem). Valaki más – és ez nem túl meglepő egy felsős általános iskolás diáktól – beáztatott egy tál babot éjszakára, egy másikat meg nem, megfőzte mindkettőt, különböző alkalmakkor megette, és figyelte a bélgázaiban jelentkező különbségeket. A saját kísérletemhez én elmentem a piacra, vettem egy nagy halat, kettévágtam, és az egyik felét egy vödör vízbe tettem, a másikat meg csak a padlóra, és néztem, ahogy a kettő elbomlik. Anyámnak nem számoltam be a kísérletről, amit ráadásul nem a lakásunktól távol, hanem elég hülye módon a házunk melletti kis melléképületben állítottam fel. Néhány nappal a kísérlet kezdete után anyám elkezdett keresgélni, hogy talán egy egér halhatott meg a falban, és a következő nap megkérdezte, „Mi ez a bűz?”. Elmondtam neki. Ő – és ez rengeteget elmond a gyermekkoromról, hogy miért válhattam olyanná, aki lettem – nem vett rá, hogy lezárjam a kísérletet, hanem csak olyan helyre kellett költöztetnem, ahol neki nem kell szagolnia.
Bár az elbomlás lenyűgözött, be kell vallanom, a hal átköltöztetése nem volt egy jó móka. A vödörben lévő egyszerű volt, bár addigra olyan színűvé és állagúvá vált, mint egy kétharmadában elolvadt csokifagyi (de a szaga egész más volt), azt csak arrébb kellett cipelnem. A padlón lévő hal volt a problémásabb. Az már egy lüktető, szétfolyt halból és kukacokból (akikből később a legkövérebb, leglassabb, legnyugodtabb legyek váltak, akiket valaha is láttam) álló folyékony kupaccá alakult. Ezt a masszát egy szenes lapáttal szedtem fel, többször is szünetet tartva, hogy visszatartsam öklendezési reflexemet. Az éjjel újra és újra kukacokkal álmodtam.
Bármennyire is lenyűgöz az elbomlás, ez nem volt egy kellemes éjszaka.
///
A táj egészsége a szarral kezdődik, a halott testekkel és testrészekkel, amik a földre hullnak. A halállal kezdődik, a rohadással, elbomlással. Az evéssel kezdődik, az emésztéssel és ürítéssel. Így volt ez mindig is, az élet kezdete óta. Valami táplál engem, én táplálom a talajt, a talaj táplál mindenkit, a talaj táplál engem, én táplálok valamit, ő táplálja a talajt, és így tovább.
Városiak nem igazán ismerik ezt az érzést, ahogy a teljesen vidékiek sem. Ez csak egy szűk rétegre, egy szűk területre jellemző: a kertvárosra. Ami azért nem is olyan szűk most már. Mostanság ugyanarra ébredek, elfogja ez az "érzés" a hallójárataimat, az érzés lehet elektromos vagy benzines.
Igen: a fűnyírásról beszélek! Elég embert idegesít már a visítás és brümmögő pöfékelés. Elég legyen! Hogy én hogy várom már, mikor elfogy az olaj! Hogy én hogy várom már, mikor az elfogyott olaj miatt nem lesz több műanyag zsineg gyártva, ami a fűkaszába kell. Hogy én hogy várom már, mikor a csapadékháztartást úgy felborítja az ember, hogy a gátak átszakadnak és nem éri meg sehol sem duzzasztót építeni az elektromos áramért, mert hol kiszárad, hol átszakad... És akkor se elektromos áram, se olaj.
Az lesz a kovácsok kora. Újra analógmanuális lesz a kasza! Béla bá se fog este 8-10 ig "D" kategóriás akciófilmet nézni kereskedelmi cstornán, mert ha le akarja vágni a füvet, akkor bizony hajnalban kell kelni, akkor harmatos.
A tiszta, rendes kertváros. Az amerikai álom, ugye? Mert totál sötétnek kell lenned, hogy elhidd!
Miért utálhat meg egy közösség téged Amerikában?
„Úgy történt az eset, hogy Kathleent épp a kertészkedési hobbija sodorta bajba Winterhavenben. Vagyis egészen pontosan az, hogy saját háza körül a szokványosan rendezett, sima pázsitot – ami egyébként ökológiai és történeti szempontból is idegen a térségben – lecserélte természetesen sokszínű, kevésbé vízigényes, őshonos virágokra, füvekre és bokrokra.”
Amerikában ez felér a szentségtöréssel!
„Ha egy valamivel kellene szimbolizálni rendességi vagy rendezettségi megszállottságunkat, akkor az biztosan a sűrűn vetett pázsit volna. Ezt a találmányt eredetileg a huszadik század elején élő gazdag háztulajdonosok fedezték fel, akik a felső középosztály privilégiumai után áhítoztak: a pázsit a tollaslabda, a gyeptenisz és a krikett világát idézi, és mint olyan, megdöbbentően sok törődést igényel, hogy sima, monoton, vízszintesen lefektetett ponyva jellege legyen. Az amerikaiak évente 8 milliárd dollárt pazarolnak pázsitápoló termékekre és szolgáltalásokra, és több mint húszezer tonna rovarölőt és műtrágyát használnak hozzá.¹
A 'gyerekek és kisállatok számára veszélyes' kis sárga jelzőzászló látványa így megszokottá vált, és a vezető szakemberek mára már csak 'kémiai pázsitként' emlegetik a találmányt. A külvárosok már gyakran nem a rend és nyugalom védőbástyái, amiért eredetileg létrehozták őket, hanem a gyep rendben tartását szolgáló fűnyírók, gyomirtók, sövényvágók és levéligazgatók búgásától-sivításától hangos tájjá váltak. ... Még ha nem is számoljuk a pázsit fenntartásának költségeit, ökológiai szempontból akkor is katasztrófáról van szó. A sűrűn vetett gyepnek rövidke a gyökere, ami nem tudja jól megtartani a nedvességet.”
Túl sok MTV-t meg Viva Tv-t néz a magyar, oszt' jó hogy ő is zöld gyepen akar bikinis csajokkal kerti vízcseppekben lassított felvételként ugrálni, de szálljon már le a földre! A gyep az nem biodiverz. Ott jó esetben is (ha nem irtja ki a műtrágya) csak földigiliszta van, de nincs az az épeszű madár ami leszállna ilyen nyílt terepre. A dzsumbuj! Na az az igazi élet. Gyepszint, cserjeszint, lombkoronaszint: rejtekek. Rovarok, madarak, éjszakai állatok. Változatosság. Sokszínűség = biztonság. Ez nem libsi duma, ez populációökológia. A kertnek tényleg a "multikulti" a jó. Az egysíkű gyepet elviszi az első gombás betegség, az első aszály, vagy az első áradás. A sokféle növényzetet nincs az a vihar ami kitépje. Esőzéskor az esővíz nem tud a talajba szivárogni, ehelyett a műtrágyát és gyomirtót a földdel együtt kimossa, bele a város csatornahálózatába. Ezt a fajta szimpla fűsivatagot szinte semmire sem tudják hasznosítani a madarak és más, normális esetben szívesen látott élőlények.
„A probléma nemcsak az, hogy legtöbbünkbe belénk táplálták a rövidre vágott pázsit rendjének és rendezettségének igényét. Még csak nem is az a baj, hogy egyáltalán nem vesszük figyelembe a dolog hátrányait. Az igazán nagy baj az, hogy frászt kapunk, amikor szomszédunk kertjében azt vesszük észre, hogy az kevésbé rendezett, bár finoman kidolgozott. … A természetes tájak lehetnek akármilyen gyönyörűek, egyediek, gondozást alig igénylők és környezetbarátak, néhány közösség mégis megőrülne a szedett-vetett, bozontos, egyenetlen, vegyes színű, összességében rendezetlen látványuktól.”
„Amerikában az egyik város önkormányzata a 'gyomtörvény' alapján akart vád alá helyezni, őshonos növényrengeteggel beültetett kertje miatt” öt ház- és telektulajdonost.
„A törvényt – amelynek célja a pázsitkertek elgyomosodásának megakadályozása – az önkormányzatok gyakran használják fel az őskertet ültetők ellen. … A New York állambeli Buffalo város Kenmore nevű külvárosának egyik lakosát 1984-ben például 30.000 dollárra büntették meg, amiért nem volt hajlandó ledózerolni hatszor hat méteres, tucatnyi különböző típusú vadvirággal teleültetett kertjét. … És egy napon, amikor a tulajdonos nem volt otthon, egyik szomszédja tövig lekaszálta a kertjét. Ez ellen a szomszéd ellen természetesen gyorsan ejtették a vádat.”
Nem, az amerikai "GÁRDEN" nem működik és erre már mások is rájöttek! Ahogy a dőltbetűs részek forrása is a Tökéletes rendetlenség című könyv²,
2: Abrahamson, E.; Freedman, H. D. (2007): Tökéletes rendetlenség. HVG Kiadó, Budapest. 384 p. II. fejezet, Rendezett pázsit 42-49. old.
aminek ezen fejezete - nagyon helyesen - ökológiai szemléletű, úgy az itt korábban már bemutatott Adbuster folyóirat is foglalkozott eme témával.
Néhány héten belül több döbbenetes esemény történt a Pásztóhoz közeli Hasznosi-víztározó körül. Joggal tehetik fel a közvetlenül érintettek a kérdést, hogy mi(k)nek köszönhető ez, tekintve, hogy itt nem csupán szimbolikus a kijelentés, hogy „a fejük felett” döntöttek.
Mert Pásztónak tényleg a feje felett van a tározó!
Röviden az internetről bárhonnan idelátogatóknak A Hasznosi-víztározót, Magyarország egyik legtisztább vizű tavát a Kövecses-patak táplálja. Meghatározó jellegét főként a tipikus, magashegyekre jellemző tornyos, völgyzárógátas kivitele adja. 1973-1986 között építették. Átlagos mélysége 15 méter, legmélyebb pontja több mint 20 méter. A tó víztükrének területe 23 hektár, térfogata 2 millió köbméter!
Ismerjük-e ennek a tónak az előnyeit és a hátrányait? Mintha elfelejtettünk volna helyben élni. Hogy a magyar nyelv morális tartalmára is utaljak: helyesen élni. Valóban óriási katasztrófa például a Mexikói-öbölben most történő események, de a globális klímaváltozás a sok kis helyi katasztrófából épül fel. Ideje tehát a saját környezetünkkel foglalkoznunk, mert ez az a „terep”, ahol szót értünk egymással, ahol értjük a politikát, ahol tenni tudunk, és ahol tennünk kell. A mátraiaknak a Mátra problémáira kell reflektálniuk, a Hasznosi-víztározó felett és alatt élőknek a Hasznosi-víztározó körüli kérdésekről kell beszélniük. Mindezzel persze nem mondtam, hogy a globális folyamatokat figyelmen kívül kell hagyni, éppen, hogy a megoldása helyben van: mindenkinek a saját helyében.
Egy valamiről feledkezett meg tudniillik az összes híradás, ami a pásztói eseményekről szólt: hogy ez nem véletlen, hogy megtörtént. Ok és okozat. Előzmény és következmény. Ezek tudományosan igazolható rendszerek. Valamilyen viselkedés és hozzáállás egészen pontosan megmondható következményekkel fog járni. Hogy picit előre szaladjak, ha nincs erdő ami „megfogja” a vizet, akkor az bizony szalad a saját útján! Innentől kezdve pedig ökológiáról beszélhetünk, ugyanis vannak tudósok, akik a természet, a gazdaság, a környezet és az emberek „játékait” együtt szemlélik. Ha ebben a „játékban” rosszul bánik az ember a természet „lapjaival”, akkor a természet „mindent vihet”! „All in”: mindenki víz alatt.
Rövid politikai kitérő A politika eredeti görög fogalma azt jelenti, hogy vitázni „jóról” és „rosszról”. Ugye milyen távol áll ez a hazai felfogásától a politikának? Nem is lenne az olyan rossz, ha az emberek valóban beleszólhatnának az őket érintő fontos kérdésekbe. Pedig ha az emberek nem nyerik vissza a jogot, hogy a jó és rossz újra a saját döntésük tárgya legyen, akkor „megette az egészet a…, bocsánat, elvitte az egészet az ár”! Most, hogy ilyen veszélynek lett kitéve több ezer ember, szülessen közmegegyezés arról, hogy mit akarnak. Állandó élet- és vagyonveszélyt vagy más megoldást az ivóvíz beszerzésére. Lényeg, hogy a döntés szintje az emberek szintjén legyen, s ne néhány politikus, gazdasági felettes, vagy gazdasági felettesek által zsebre tett „szakértő” döntse el emberek ezreinek a sorsát. Ugye, ok és okozat. Nem „sors” az, hanem egy korábbi döntés következménye. A gazdasági szempontokat szem előtt tartó döntések a biztonság és a természet rovására mennek!
Szükség van tehát arra, hogy minimum a Hasznosi-víztározó vízgyűjtőterületén történő dolgokat, de inkább az egész Mátrában történő folyamatokat felülvizsgáljuk. Az elmúlt napok eseményei miatt sokakban felmerült a kérdés, hogy szükség van-e Pásztón víztározóra?
Szükség van arra is, hogy a történtek felelőseit megnevezzük. Ismét nem konkrét személyekre utalok (nem a politika hazai megnyilvánulásait akarom én is utánozni), hanem összefüggésekre utalok. A különböző (az emberek és környezetük gazdaságáról nap, mint nap létkérdések ügyében döntő) gazdálkodási szakmák egymásra nézvést totális süketségére.
Olyanok ezek a „szakemberek”, mintha még azt hinnék, hogy lapos és végtelen a Föld. Mintha nem jutott volna el hozzájuk a hír, hogy gömbölyű és véges. Semennyire sem veszik figyelembe ugyanis a fenntarthatóság kritériumait! Pedig a Mátrában nincs végtelen víz, végtelen fa és végtelen vadállomány. Nagyon is szűk határok között csak lehet ezekkel a rendszerekkel játszani, hangolni őket, mert tarra vágott erdőben nincs az a víz és nincs az a vad ami megmarad. Ha nem megfelelő a természetvédelem, akkor nincs megfelelő erdő. Attól még hogy nincs megfelelő erdő, bizony a vadgazdák nagyon szeretnének busás hasznot húzni a vadállományból. Attól még, hogy nincs megfelelő erdő, bizony az erdészek is hasznot akarnak a fából. A vadgazdálkodás, az erdőgazdálkodás és a vízgazdálkodás mind kizsigereli a természeti környezetet: és kész is az öko-katasztrófa! Megfelelő (vad)eltartóképességű erdő helyett, sivár, aljnövényzet nélküli, vagy tarra vágott erdők vannak, túltartott vadállománnyal, kihaló védett állat és növényfajokkal, csapadék megtartó képesség nélkül! Jó lenne már, ha erdész, vadász és vízgazdálkodó szakemberek együttműködnének és nem a saját hasznukat lesve mindegyik csak külön-külön kárt okozna, hanem - mint mesében a pillangót - együttesen fedeznék fel „a fenntartható gazdálkodás csodálatos működését”.
Azt a következtetést kell levonnunk, hogy akkor nem jó a Mátrának, ha azt csak pár érdekcsoport tartja kézben. A Mátrának az a jó, ha az ott helyben élők közösségeinek jelent előnyt, ha az ott lakók életminőségét javítja, ha egy fenntartható módú, jó életminőségű állapotot állít be úgy, hogy maga a terület nem sérül. Nem sérülhet! Ha sérül, akkor az elsősorban az ott lakók fogják a bőrükön érezni, s nem a természet gazdagságával felelőtlenül gazdálkodó réteg.
Lassan eljutunk tehát oda, hogy lássuk, milyen sajátos környezeti katasztrófa bontakozik ki a Mátrában. Hogy visszatérjek a tárgyhoz, a Hasznosi-víztározónál 2010.05.26 készített fotómon is „gyönyörűen” lehet ezt szemléltetni.
Forrás: saját fotók (2010.05.26)
A lényeg, amit látni kell a képeken, az a helyi szintű természetpusztítás összefüggésrendszere. Azaz a hegyen a tarra vágott erdő, ami megfogja, felszívja a folyamatos csapadékot. A Mátrában nagyon sok hektáron látni hasonló irtásokat ami miatt a csapadék egyre gyorsabban és egyre nagyobb mennyiségben zúdul a víztározóba. Szerencsére voltak akik észbe kaptak és időben leeresztették a víztározót. Pár napra rá újabb heves esőzés érte a vidéket, és ez a leeresztett vízmennyiség 1(!) nap alatt újra a tározóban volt. A felelőtlen táj- és erdőgazdálkodásnak azonnal meglesz (nem csak a természetre, hanem az emberekre is súlyos) következménye!
Egy víztározó szavakkal ki nem fejezhető mértékben változtatja meg egy vidék teljes ökoszisztémáját. A tározó felett víztöbblet keletkezik, alatta vízhiány, felette minden „kirohad”, alatta minden kiszárad. Olyan területek száradnak ki, ahol régen vizes, mocsaras, lápos élőhelyek voltak vagy vízigényes növényzet takarta. A vízfolyások léte (biológiai és kémiai élete) a tározó „szakembereinek” gondolataitól függ és ugye értjük, miért fontos nekünk, hogy a víztározó alatt a Kövecses-patakban élő védett állatok (kövicsík, gőték és rákok) ne pusztuljanak el nyáron a felhalmozódó iszaprétegtől és a vízszint drasztikus lecsökkenésétől. Vízszintingadozások természetesen mindig is voltak! (Ahogy klímaváltozások és fajkihalások is a Földtörténelem során.) Csakhogy ekkorák, ilyen komoly vízszint-ingadozások azonban nem voltak! (Csakhogy ilyen mértékű klímaváltozás és fajkihalás még nem volt!) A probléma pedig a hegyen felfogott víz. A víztározó, amely visszatartja a hegyen a vizet, ezzel nem normális felszíni és felszín alatti vízállapotokat létrehozva. Elfelejtettük, hogy a víznek ökológiai szerepe is van, nem csupán egy mozgatható és árasított értékkel rendelkező anyag- és energiatömeg.
A pásztói árvíz tragédiája során levonható tanulság csak részben az, hogy miért építkeznek az emberek árvízveszélyes területre. A tanulság másik nagy fele az, amit már említettem, hogy ha egy tájjal úgy bánnak, hogy az minden vízmegtartó képességét elveszíti, akkor ne csodálkozzunk, hogy szörfölni lehetne azokon a hullámokon, amik a Mátrában a hegyekből egy-egy esőzés után lezúdulnak. Ha nem vágják ki az erdőket, ha a túltartott vadállomány nem eszi meg a teljes cserjeszintet és aljnövényzetet, ha a vadállatok és az erdőirtó munkagépek nem tapossák le a talajt, akkor a víz se zúdulna le olyan könnyen, mert lenne hová és mibe beszivárognia.
És mindezt olyan jogi kibúvók teszik lehetővé, mint a tarvágás és a végvágás közti „különbség”. Okosak ám ezek az erdészek, pardon, fászok. Úgy látszik, csak a fa kell nekik, élő erdő nem. Mert az a terület, ahol még az a néhány fa állva maradt, nem nevezhető tarvágásnak, hanem "csak" végvágásnak - ez pedig engedélyezett erdőhasználati üzemmód. Ha az a néhány fa nem marad ott, akkor hivatalosan is tarvágás lenne, ami tiltott. Kérdem én: mit számít ott az a néhány fa? Mennyi vizet fog az meg?
A Hasznosi-víztározó körüli problémákra nem egyszerű a megoldás, de van. Létezik, bármennyire is elhallgatódik. A fenntartható erdőgazdálkodás nem fog annyi profitot termelni az erdészeknek, de az erdők épsége a Mátra, a víztározó és végső soron az emberek hosszú biztonságát fogja garantálni. Nem is beszélve az egészséges erdők ökoszisztéma-szolgáltatásairól, mint a levegő tisztítása, gyümölcsök és gombák termőhelye, a klimatikus viszonyok biztosítása, stb. A fenntartható vízgazdálkodásnak többlet figyelmet kell fordítania a tározó alatti vízállapotokra, igyekeznie kell utánoznia a természetes vizek tulajdonságait, úgy mint, az áradások biztosítása, a patakok kiszáradásának kerülése. A természetvédőknek ügyelniük kell az invazív (fa)fajok kiszorítására, a természetes növényflóra visszaállítására. A vadgazdáknak ügyelniük kell a fenntartható mértékű vadgazdálkodási gyakorlatra, a nem őshonos fajok végleges kipusztítására, mert bármennyire is „jó mulatság” egy korzikai jövevény kecskét – a muflont – hajkurászni, annak az egész erdei ökoszisztémára káros mivolta tudományosan bizonyított. És mint már előbb olvashattuk, az erdőben történő dolgok egyenes következményei, hogy átszakadhat a Hasznosi-víztározó gátja. Meggondolandó, hogy kétmillió köbméter víz a nyakunkban ér-e annyit, hogy páran meggazdagodjanak belőle.
A víztározó sorsa felől is dönteni kell. Esővíztározó, vagy ivóvízi célokat szolgál? Lehetne máshonnan pásztónak ivóvize? Az milyen előnyökkel és hátrányokkal járna? Felméréseket kellene végezni a víztározó teljes ökológiai hatásmechanizmusairól, hogy eldönthessük, több kárt okoz-e a megléte mint hasznot. Egy záportározó haszna a helyben élők biztonságán kívül, a virágzó turizmus, sokszínű tavi élővilág és gyönyörű egészséges környezet lehet.
Egy biztos, a helyzet tarthatatlan. Sem a gát, sem a helyben élők nem tudják elviselni az egyre nagyobb nyomást. Márpedig esőzés lesz még a nyáron. A szélsőségek nőni fognak, a klímaváltozást és a mögötte álló logikátlan gazdálkodási folyamatokat nem egyszerű átformálni. Végezetül még egyszer mondom: a víztározóból leengedett 1 millió köbméter víz 1 nap leforgása alatt leesett csapadékként az égből bele a tározóba. Nem mi irányítjuk a természetet, ő szab határokat nekünk!
Tisztelettel: Pacsuta Péter János, SZIE, Természetvédelmi mérnök
A Népszabadság Online szerint "drámai összeállítást közölt a brit Guardian a világtengerek halászatáról. A lap szerint az állami támogatások nélkül az ágazat működésképtelen lenne - most viszont az történik, hogy költségvetési pénzekkel megtámogatva sokmillió ember dolgozik a tengeri ökoszisztémák tönkretételén."
A cikk egy UNEP-jelentésre hivatkozik, amely szerint a kormányok évente 27 milliárd dolláral támogatják a halászat fenntartását. Hogy az arányokat is érzékelni tudjuk: az iparág éves bevételeinek egyharmadáról van szó. A pénz látszólag fontos célokat szolgál, hiszen a világon 35 millió embernek kenyérkereső foglalkozása a halászat, a családtagokat is beszámítva 120 millióan élnek közvetlenül a halfogásból.
A halfeldolgozó és -kereskedő vállalkozásokat is számításba véve áttételesen 500 millió embernek nyújt megélhatést a "halipar", azok pedig több mint egymilliárdnyian vannak, akik számára a halhús jelenti az első számú (és az egyetlen megfizethető) fehérjeforrást.
Ugyanakkor ennek a hatalmas embertömegnek a kiszolgálása olyan rablógazdálkodáshoz vezet, amely mára tönkretette a világtengerek halállományát. A zsákmány csökken, a halászok pedig egyre hosszabb és kockázatosabb utazásokra kényszerülnek a megfelelő fogás érdekében.
Ahogyan az UNEP jelentéséből kiderül, az évtized eleje óta - a növekvő befektetések ellenére - 10 százalékkal csökkent, és az érintett vállalkozások 30 százaléka válságba került. Ezen a helyzeten láthatóan az említett támogatások sem segítenek, sőt, inkább mélyítik a krízist - ökológiai és gazdasági értelemben egyaránt -, hiszen hozzájárulnak a halpopulációk túlhalászásához és kimerüléséhez.
Az UNEP álláspontja szerint fel kellene számolni az ipari méretű "halkitermelést" lehetővé tevő hatalmas halázflottákat, és az ágazatnak ismét a helyi piacokra termelő, helyben halászó mikrovállalkozásoknek kellene uralniuk.
A szervezet úgy látja: a jelenleg dolgozó 20 millió halászhajóból akár 13 milliót is ki lehetne vonni a forgalomból anélkül, hogy a szegény államokban létfontosságúnak számító halhús-piac összeomlana. Ezzel paradox módon a halászatból élők száma akár még nőhetne is, és a halhúsnak a világélelmezésben játszott szerepe sem csökkenne érezhetően. Ráadásul a túlhalászás megszűntével a halállomány, sőt a halászható mennyiség is megnőne. Ehhez azonban olyan védett területeket is ki kellene jelölni, ahol tilos a halászat, és a halak zavartalanul szaporodhatnak.
A nemzetközi halászat által évente elejtett halak csak igen kis százaléka kerül alapellátásként szegény országok, emberek asztalára. Ezze szemben viszont a nagy része ( a feldolgozóipar nagyvonalú felhasználása és un. extra minösége miatt) kidobásra, örleményként, haltápként kerül felhasználásra.
A kifogott halak több, mint 50 % a gazdag országok, luxus fogyasztói számára kerül értékesítésre. Ha pl. 1-2 éves halászati tilalmat vezetne be az ENSZ, akkor az "éhezö" világ ezt kevésbé sínylené meg, mint a modern, egészéges táplálkozásáért havonta milliárdokat kiadó gazdag réteg.
Ki kellene próbálni addig, amíg a tengervizek nem válnak halott löttyé, élövilág nélkül.
Robin Good | 2010. május 23. | 17:29:10
Lényegében minden termelési folyamat arra irányul, hogy a természeti erőforrásokat egy valamilyen rövid élettartamú terméken keresztül hulladékká alakítsa. Az emberiség viselkedése a Föld nevű bolygón nem sokban különbözik egy salátán élősködő levéltetű-kolóniáétól.
nablaquadrat | 2010. május 23. | 13:26:57
A brit Guardian szerint: "... az történik, hogy költségvetési pénzekkel megtámogatva sokmillió ember dolgozik a tengeri ökoszisztémák tönkretételén."
Nem kell messzire menni, egészen a tengerekig: Itt van például a magyar [Gyurcsány-Kuncze-Kóka-Bajnai] kormány, amelyik zöld-energia felárat fizet a Dalkia-Energia Zrt-nek [egészen pontosan Somosi Lászlónak, az egykori MSZMP Pécsi Városi Pártbizottsága tagjának] a Pécsett biomassza gúnynéven elégetett mecseki rönkfáért.
Bocsi, de nem fogom leferdíteni. A Sim City-t nem ismerem annyira, de a videó mindent elárul. Teljes lefedettség, magas munkanélküliség, minimalizált közszolgáltatás, 50 éves átlagéletkor, totális környezetszennyezés, teljes regiment élet: mindez olyan szakrális területlefedettségi mintázatok által megvalósítva, mint a buddhista Élet Kereke. Sok-sok évet dolgozott ezen a srác! És a végeredmény maga a megvalósult borzalom. Természetesen Koyaanisqatsi-n nőtt fel a srác, mondanom sem kell. Ugye nem kell ecsetelnem (az interjú elolvasása után), hogy miért iszonyatos ez a példa, amit létrehozott a srác?!
I’m English, but when I was twelve I lived in North Carolina and went to an inner-city school a bit like that one in The Wire. I only really have two memories of that time. One, of police arresting one of my classmates in the middle of Social Studies, (I never saw him again), and two: Technology lessons that consisted of us sitting two to a computer, playing the original Sim City; presumably to stop us fighting each other for one hour a day.
That was the first time I played Sim City. Later, I got my first computer with Sim City 2000. I dicked around with it for about a week before realising I’d rather gun down Nazis in Spear of Destiny, than thanklessly lay down four square miles of sewage piping for silent citizens.
Not Vincent Ocasla though. Vince guy spent four years wallowing in equations and graph paper building a totalitarian Sim City hellscape called Magnasanti, racking up a population of six million and claiming to beat an otherwise unbeatable game. Watch this and get scared:
I saw this mind-blowing video a month ago, but only just managed to track Vincent down on Facebook. He’s a 22-year-old architecture student living in the Philippines, and I felt a little bit better after discovering he’s just a normal dude, not Krang from the Teenage Mutant Ninja Turtles.
Vice: I think most people’s natural inclination after watching your video would be awe, followed by fear. Vincent: I am in agreement. That was part of the intent of the video, for those that know, play, and love the game.
Vice: Not to presume to didn’t have fun building and developing Magnasanti, but your approach to Sim City doesn’t seem like you really treat it as a game anymore. Vincent: For me, SimCity 3000 is more than just a game. It has evolved to become a tool or medium for artistic self-expression. While most games today are focused on destroying things and killing other players, Sim City instead allows one to exercise the imagination to create, and express. Many people say, “Oh, it’s just a game!” But they are mistaken.
Vice: Godfrey Reggio’s Koyaanisqatsi seems to have been a big inspiration. Vincent: It very much was - I first watched it in 2006. The film presented the world in a way I never really looked at before and that captivated me. Moments like these compel me to physically express progressions in my thought, I have just happened to do that through the form of creating these cities in SimCity 3000. I could probably have done something similar - depicting the awesome regimentation and brutality of our society - with a series of paintings on a canvas, or through hideous architectural models. But it wouldn’t be the same as doing it in the game, for the reason that I wanted to magnify the unbelievably sick ambitions of egotistical political dictators, ruling elites and downright insane architects, urban planners and social engineers.
I’ve a quote from one of your Facebook status updates here: “The economic slave never realizes he is kept in a cage going round and round basically nowhere with millions of others.” Do you not feel that sums up the lives of the citizens of Magnasanti? (And you might want to set your Facebook to private by the way.) Precisely that. Technically, no one is leaving or coming into the city. Population growth is stagnant. Sims don’t need to travel long distances, because their workplace is just within walking distance. In fact they do not even need to leave their own block. Wherever they go it’s like going to the same place.
Heavy. There are a lot of other problems in the city hidden under the illusion of order and greatness: Suffocating air pollution, high unemployment, no fire stations, schools, or hospitals, a regimented lifestyle - this is the price that these sims pay for living in the city with the highest population. It’s a sick and twisted goal to strive towards. The ironic thing about it is the sims in Magnasanti tolerate it. They don’t rebel, or cause revolutions and social chaos. No one considers challenging the system by physical means since a hyper-efficient police state keeps them in line. They have all been successfully dumbed down, sickened with poor health, enslaved and mind-controlled just enough to keep this system going for thousands of years. 50,000 years to be exact. They are all imprisoned in space and time.
Why did it take a year-and-a-half just to complete the theory behind Magnasanti? During the planning stage of the city I was also busy constructing other large-scale cities, which laid out much of the theory for Magnasanti. New ways of doing things were not yet developed until experiments were done within the game to verify ideas, and notes had to be taken down in conjunction with each new experiment, as well as devising new experiments to find out if there were better ways of solving the problem. Building cities and doing in-game experiments to obtain the results desired takes time. Additionally, I had other things to do, and only worked on it in my spare time, so it was a gradual development, not something I was working on 24 hours a day, 365 days a year.
You say Magnasanti’s design is based on the Bhavacakra, the wheel of life and death in Buddhism. Are you a practicing Buddhist? Former Buddhist. The Wheel of Life, also known as the Wheel of Time or the Wheel of History, can be found in many religions, philosophies, and cultures which regarded cyclical notions of time consisting of ages that essentially repeat themselves. I’m particularly fascinated with sacred geometry. The city symmetry uses a modified version of the symbol to represent the sinister intent of enslaving all of its citizens for all eternity. But with regards to what I believe, today I simply consider myself to be a freethinker.
Do you play any other games apart from Sim City? I hate to imagine what you would do to a family in The Sims. I used to play other games back in my school days such as Populous, Age of Empires and a few MMORPGs like Galactic Conquest. As for The Sims, I enjoyed that too, although sims usually turn insane and die horribly under my hands after a few minutes. As of today, I no longer play such games. I really don’t see the point anymore.
According to Magnasanti’s graphs, none of its citizens seem to live past the age of 50. Health of the sims was not a priority, relative to the main objective. I could have enacted several health ordinances which would have increased the life expectancy, but I decided not to for practical reasons. It shows that by only focusing on one objective, one may end up neglecting, or resorting to sacrificing, other important elements. Similarly, [in the real world] if we make maximizing profits as the absolute objective, we fail to take into consideration the social and environmental consequences.
Anything else you’d like to add? If anyone’s wondering, I am not autistic, or a savant, nor suffer from OCD, or suffer from any other form of clinical mental disease or illness for that matter.
[A fejezet címe „Elbomlás”, de Pacsker javaslatára itt olyan bejegyzéscímet választottam, amivel könnyebb akár Index-címlapra is kerülni. :D Ugyanerre a saját blagomon már születtek hozzászólások. Ha érdekesnek találtad az írást, egy későbbi fejezetet is lefordítottam már!]
Utolsó kommentek