A globalizáció politikai trilemmája
Kicsit evezzünk más vizekre az elmúlt napok bejegyzései után. Egy nagyon könnyen megérthető úgynevezett politikai trilemmára hívnám fel a figyelmet - Dani Rodrik 1957-ben született török közgazdász, a Harvard Egyetem professzorának szövegét citálva. Segítségével, remélem, hogy sikerül térképet rajzolnunk az elménkbe arról, hogy milyen erőviszonyok és "célok" mentén alakítják a hatalmak az életvilágunkat. Érvelésében az a remek szerintem, hogy világossá teszi, az általa felvázolt erőtér-háromszögben semmi sem mehet úgy, hogy az ne akadályozná a többit. Nem lehet egyszerre mindet megvalósítani! A szövege az én fejemben a Tőkés társaságok világuralma című könyvvel van súlyozva, így valószínűleg kitalálhatjátok, hogy nem a teljes gazdasági integráció és a korlátlan szabadpiaci neoliberális kapitalizmus pártján állok.
A globalizáció járható útjai - Dani Rodrik
Bevezetés
Azért akarunk gazdasági integrációt, hogy az emelje az életszínvonalat. Demokratikus politizálást akarunk, hogy a közösségi döntéseket azok (vagy azok képviselői) hozzák meg, akikre ezek a döntések közvetlenül hatnak.
És végül az önrendelkezésre is igényt tartunk, amely végeredményben a nemzetállami keretből ered. Ez a tanulmány amellett érvel, hogy ez a három igény egyszerre nem valósulhat meg. A globális világgazdaság politikai trilemmája arról szól, hogy a nemzetállami rendszer, a demokratikus döntéshozatal és a teljes gazdasági integráció kölcsönösen kizárják egymást. Azaz csak kettő lehetséges a háromból egyszerre. Ez arra enged következtetni, hogy az az irány, amerre manapság úgy tűnik, haladunk – a globális kormányzás nélküli globális piacok felé – fenntarthatatlan.
Az alternatívát egy megreformált bretton-woods-i kompromisszum jelenti: miközben megőrzünk bizonyos korlátozásokat az integrációval kapcsolatban, mint ahogy az eredeti bretton-woods-i megállapodásokban, addig számos „globálisabb” szabályozást állítunk fel, amely a kívánt integrációs mértéket célozza meg. Akik netán egy másfajta döntést hoznának – szűkre szabott globális gazdasági integráció – azoknak szembe kell nézniük döntésük következményével: vagy kisebb mértékű globális kormányzás vagy kevesebb demokrácia.
A második világháborút követő négy évtized alatt a nemzetközi döntéshozók kordában tartották ambícióikat. A nemzetgazdaságok nemzetköziesedésének egy korlátozottabb formája mellett tették le voksukat, sok teret engedve ezzel a nemzeti gazdaságirányításnak. Az egymást követő multilaterális kereskedelmi tárgyalások hatalmas lépéseknek bizonyultak, de azokon csak a protekcionista kereskedelmi korlátozások lebontására fókuszáltak, a gazdaság csak kis szeleteit érintve (kimaradt a mezőgazdaság, a szolgáltatások és az „érzékeny” iparágak, mint például a textilipar). Megmaradt a tőkepiaci pénzügyi tranzakciók valamint a tőkeáramlás korlátozásának elve.A Bretton-Woods/GATT rezsim azért volt sikeres, mert lényegénél fogva alárendelte a nemzetközi gazdasági integrációt a nemzeti gazdaságpolitika és a demokratikus döntéshozatal igényeinek.
Ez a stratégia drasztikus változásokon esett át az elmúlt két évtizedben. A globális politikát napjainkban a „mély”integráció agresszív agendája határozza meg – mindenféle, a kereskedelem és a tőkeáramlás útjában álló korlátozás és akadály eltörlése. Ennek eredményei problematikusnak bizonyultak – mind a gazdasági teljesítmény (a háborút közvetlenül követő évtizedekhez képest), mind a politikai legitimitás szempontjából. Ennek egyszerű oka az, hogy a mély (szoros) gazdasági integráció elérhetetlen egy olyan térben, ahol a nemzetállam és a demokratikus eljárások még mindig számottevő erővel bírnak.
A tanulmány címe tehát két gondolatot közvetít. Először is, igenis léteznek inherens korlátai annak, hogy mennyire vagyunk képesek a globális gazdasági integrációt előmozdítani. Se nem lehetséges, se nem kívánatos hogy maximalizáljuk azt, amit Keynes „a nemzetek közötti gazdasági jellegű érintkezéseknek” nevezett [Keynes ezt a frázist egy, a nagy gazdasági világválság idején írt esszéjében használja, melyben úgy tűnik, hogy összességében leszámol a szabadkereskedelem visszaállításával: „Azokkal szimpatizálok, akik inkább minimalizálnák, mintsem maximalizálnák a gazdasági jellegű érintkezéseket a nemzetek között. Az ideáknak, a művészetnek, a tudásnak, a vendégszeretetnek és az utazásnak kellene nemzetközivé lenniük. Azonban -ha ez ésszerű és praktikusan lehetséges- az árukereskedelem ne lépje át az országhatárokat, és mindenekelőtt a pénzügyek is legyenek nemzetiek.”]. Másodsorban a megvalósítható globalizációs modellek halmazán belül számos lényegileg különböző forma közül lehet választani. Az ilyen modelleknek különböző implikációi vannak azok számára, akiket felhatalmazunk, és akiket nem, akik profitálnak belőle és akik nem. Figyelembe kell e két tényt venni, hogy képesek legyünk előrelépni a globalizációról szóló vitában. Az egyik tanulság az , hogy féken kell tartani becsvágyunkat, már ami a globális gazdasági integrációt illeti. A másik pedig, hogy jól kell kialakítani a globalizáció-„immár-soványabb verziójának szabályait.
A globalizáció korlátaira vonatkozó érvelésem nem magától értetődő (vagy legalábbis nem kellene annak lennie). Számos alapkövön nyugszik, és talán hasznos is lenne ezekkel kezdeni. Az okfejtés onnan indul, hogy a piacoknak egy sor nem piaci intézménybe kell beágyazódniuk, hogy jól működhessenek. Ezek az intézmények számos funkcióval bírnak, melyek kritikusak a piacok működése szempontjából: létrehozzák, szabályozzák, egyensúlyba hozzák, és legitimálják azokat..
A második, sokkal neuralgikusabb pont szerint nincs egyszerű vagy egyedi megfelelés ezen funkciók és az intézményi infrastruktúra által öltött különböző formák között. Az amerikai típusú kapitalizmus nagyban elüt a japán típusútól; észveszejtő sokszínűség jellemzi a munkaerőpiac és jóléti állam intézményeit még Európán belül is; alacsony jövedelmű országok gyakran kívánnak meg heterodox (a bevettől eltérő [B.T.]) intézményi konfigurációkat, mely a fejlődés útját jelenti számukra.
A harmadik pont egyszerűen azt állítja, hogy a fenti intézményi diverzitás jelentős korlátokat állít a teljes gazdasági integráció elé. Valójában manapság, amikor a formális kereskedelmi és beruházási korlátozások jórészt eltűntek, pontosan a szabályozási és jogi eltérések (azaz a különböző fejlődési utak, melyeket a heterogén nemzeti intézményi környezet alakít), gördítik a legnagyobb akadályokat a nemzetközi kereskedelem elé. A „mélyintegráció” pedig megkövetelné az ezekből származó tranzakciós költségek intézményi harmonizáció általi megszűntetését – ez az álláspontja a Világkereskedelmi Szervezetnek (WTO). Valójában, amint belátjuk, hogy az intézményi sokszínűség értékes gazdasági szereppel bír, világossá válik, hogy a WTO által propagált út tele van veszélyekkel.
Szerencsére számos „lehetséges” globalizációs modell létezik, melyek sokkal több előnnyel rendelkeznek, mint napjaink verziója – többek között egy sokkal igazságosabb elosztást tesznek lehetővé. A tanulmány vége felé fogom tárgyalni a globális szabályozás egy olyan módosított változatát, amely különösen meggyőző eredményeket produkálna: egy multilaterális tárgyalásokon elfogadott vízumrendszert, amely nagyobb mértékben tenné lehetővé a fejlődő országok képzett és képzetlen munkaerejének fejlett államokban történő (ideiglenes) munkavállalását . Egy ilyen séma jövedelemben megnyilvánuló előnyöket eredményezne, melyek nagyobbak lennének, mint amelyek a WTO tárgyalásokból összességében származnak. Ráadásul ez a rendszer viszonylag kicsi növekedést eredményezne a határokon átnyúló munkaerő-áramlásban.
Ez még csak a bevezető része volt írásának, és remélem már ennyiben is találtatok jó pár olyan kijelentést, aminek segítségével jobban átlátjátok a világ dolgait.
Tetszett? Oszd meg!
Nos, az a helyzet, hogy 
Utolsó kommentek