Jand         2010.06.22.

[Derrick Jensen & Aric McBay: What We Leave Behind (Amit magunk után hagyunk), I. rész, 7. fejezet, fordítás általam]

Halhatatlanságra vágyni nem más, mint egy hatalmas hiba örökös fenntartását kívánni. – Arthur Schopenhauer (Akkor, most kérem értelmezze ezt a képet! - Pacsker szerk. megjegyzése, hogy a vallást is ide kapcsoljuk...)

Ez a végszó: a világot megölik. Meggyilkolják. És e gyilkosság egyik módja a mérgezés: e kultúra hulladékanyagai nem segítik a tájat – ahogy a hulladékoknak tenniük kéne, ahogy mindig tették – hanem ártanak neki, és megölik. A természetben nincs olyan, hogy szemét. A szemét a mai értelemben modern találmány. És rohadt egy találmány. [Vagy éppen nem rohadt, nem elbomló. És ez a lényeg.]

Ahogy a járványkutató Rosalie Bertel rámutatott, a fajunk egy lehetséges sorsa a mérgezés általi kihalás. Ezen a ponton hozzátehetjük, hogy ez a lehetséges – sőt fenyegető – sors vár az óceánokra, a levegőre, a talajra, és a legtöbb élő testre.

Az összes beszéd a fenntarthatóságról – általunk vagy mások által – csak körültáncolása a központi témának: ez a kultúra megöli a bolygót. [A kultúra szót értsd így: a belső különbségek ellenére is lényegében egyetlen fajta gondolkodásmód, egyetlen fajta életmód: az ipari civilizáció gondolkodásmódja és életmódja – Ford. megj.]

Ez a kultúra megöli a bolygót.

Ez a kultúra megöli a bolygót.

Ez a kultúra megöli a bolygót.

Ha ezt elégszer elismételjük, talán elkezdjük megérteni a legapróbb rémisztő töredékét annak, hogy ez mit is jelent, és akkor végre úgy cselekszünk, mintha ebből bármi számítana nekünk.

Egy fénykép van előttem. Egy teknős fényképe. Vagy inkább valamié, ami egy teknős lehetne. Vagy valamié, ami egy teknős tudna lenni és kellene lennie, és persze így is egy teknős, csak egy olyan, akire egy műanyag gyűrű akadt a páncélja közepén. [Susan Casey: Our Oceans Are Turning Into Plastic… Are We?]

A teknős növekedett. A páncél a gyűrű alatt nem. A teknős – és azt kívánom, ez bárcsak a saját fantáziám lenne – úgy néz ki, mint egy homokóra. Néhány hete láttam először ezt a képet, és azóta nem tudtam kiverni a fejemből, se a szívemből. De természetesen van különbség aközött, hogy empátiát érzek más iránt, és ahogy neki élnie kell az életét. Én elsétálhatok. Megjátszhatom, hogy minden a legnagyobb rendben van. A teknős ezt nem tudja megtenni. Az a műanyaggyűrű eltorzította a teknőst, az életét sokkal rosszabbá téve.

A SOKKOLÓ(!) tényállításokkal teli cikk java még csak ezután jön!

Folytasd a cikk olvasását a Blagomon!

Jand         2010.06.18.

[A fejezet címe „Elbomlás”, de Pacsker javaslatára itt olyan bejegyzéscímet választottam, amivel könnyebb akár Index-címlapra is kerülni. :D Ugyanerre a saját blagomon már születtek hozzászólások. Ha érdekesnek találtad az írást, egy későbbi fejezetet is lefordítottam már!]

[Derrick Jensen & Aric McBay: What We Leave Behind (Amit magunk után hagyunk), I. rész, 1. fejezet: Elbomlás, fordítás általam]

Mindig úgy tekintettem az elbomlásra, mint egy éppoly csodálatos és gazdag kifejeződése az életnek, mint a növekedés. – Henry Miller

Mióta az eszemet tudom, mindig is lenyűgözött az elbomlás, ahogy a dolgok szétesnek vagy ahogy nem esnek szét. Fiatal gyermekként kicsiny ujjaimmal a rothadó fákat vizsgálgattam és a lényeket, akik benne éltek. Imádtam, ahogy a hangyák gyorsan megtalálják az elejtett ételdarabot, és hamarosan szándékosan hagytam nekik morzsákat, hogy nézhessem, amint a hangyák küszködnek, hogy elcipeljék a kenyeret és húst és gyümölcsöt és zöldségeket (és csipszet és Cheetost és más szemetet is, amiért utólag elnézést kérek tőlük). Amikor kicsit idősebb lettem, eljártam ugyanarra a helyre hétről hétre, hogy lássam, mi történik egy lehullott levéllel vagy törött gallyal, vagy egy lóval vagy tehénnel vagy kutyaürülékkel. Emlékszem, amint évről évre elmentem megnézni, mit változik egy farakás, egy kidobott hinta, és egyéb szemétre vetett háztartási kellékek. És emlékszem, amint kiruccanásokat tettem a kolorádói hegyek szellemvárosaiba, ahol olyan bányákat és házakat és boltokat fedeztem fel, amely száz éve hemzsegett az emberektől, de most időverte módon roskadoztak, és immár a rovarok hemzsegtek, és gyíkok sütkéreztek a deszkákon, akik közeledtemre elslisszoltak, és levelek kavarogtak a szélben. Emlékszem a bányászatból ottmaradt salakkupacokra, némelyeket foltokban a megélhetésüket keresve benőttek a nővények, mások csúnya hegekként hatottak, alaktalan kőkupacok, amelyek képtelenek fenntartani bármiféle életet, és némelyekből, mint nyílt elfertőződött sebekből, továbbra is elszíneződött, mocskos, mérgező víz szivárgott a környezetükbe. Emlékszem, amint azon merengtem, hogy vajon meddig tartanak még ezek a sebek?

Kora tizenéves koromban olvastam egy cikket – talán a Smithsonian magazinban, de lehet, hogy tévedek – arról, hogy mi történne a civilizáció néhány szimbólumszerű teremtményével, ha az emberek az egyik napról a másikra eltűnnének. A cikk Kheopsz Nagy Piramisára fókuszált, ami nagyon sokáig bírná, mielőtt elerodálódna; a Hoover gátra, ami szerencsére nem bírná oly sokáig a beomlásáig, és a Sears toronyra Chicago-ban, ami felügyelet nélkül, ha jól emlékszem, évtizedek alatt összedőlne.

Oda akarok kilyukadni, hogy nem emlékszem túl sok fiatal tizenévesként olvasott cikkre, de erre igen.

Továbbá emlékszem a feladatra, amit a nyolcadik osztályos tudomány tanárom adott. Meg kellett figyelnünk két folyamatot – ez lehetett bármi, amit választunk – amelyek egymástól egyetlen lényegi változóban térnek el. Egy barátom egy babnövényt ragasztott szalaggal egy televízió hátuljára, egy másikat pedig távolabb növesztett, hogy lássa, a sugárzás ártott-e a babnak (úgy tűnt, nem). Valaki más – és ez nem túl meglepő egy felsős általános iskolás diáktól – beáztatott egy tál babot éjszakára, egy másikat meg nem, megfőzte mindkettőt, különböző alkalmakkor megette, és figyelte a bélgázaiban jelentkező különbségeket. A saját kísérletemhez én elmentem a piacra, vettem egy nagy halat, kettévágtam, és az egyik felét egy vödör vízbe tettem, a másikat meg csak a padlóra, és néztem, ahogy a kettő elbomlik. Anyámnak nem számoltam be a kísérletről, amit ráadásul nem a lakásunktól távol, hanem elég hülye módon a házunk melletti kis melléképületben állítottam fel. Néhány nappal a kísérlet kezdete után anyám elkezdett keresgélni, hogy talán egy egér halhatott meg a falban, és a következő nap megkérdezte, „Mi ez a bűz?”. Elmondtam neki. Ő – és ez rengeteget elmond a gyermekkoromról, hogy miért válhattam olyanná, aki lettem – nem vett rá, hogy lezárjam a kísérletet, hanem csak olyan helyre kellett költöztetnem, ahol neki nem kell szagolnia.

Bár az elbomlás lenyűgözött, be kell vallanom, a hal átköltöztetése nem volt egy jó móka. A vödörben lévő egyszerű volt, bár addigra olyan színűvé és állagúvá vált, mint egy kétharmadában elolvadt csokifagyi (de a szaga egész más volt), azt csak arrébb kellett cipelnem. A padlón lévő hal volt a problémásabb. Az már egy lüktető, szétfolyt halból és kukacokból (akikből később a legkövérebb, leglassabb, legnyugodtabb legyek váltak, akiket valaha is láttam) álló folyékony kupaccá alakult. Ezt a masszát egy szenes lapáttal szedtem fel, többször is szünetet tartva, hogy visszatartsam öklendezési reflexemet. Az éjjel újra és újra kukacokkal álmodtam.

Bármennyire is lenyűgöz az elbomlás, ez nem volt egy kellemes éjszaka.

///

A táj egészsége a szarral kezdődik, a halott testekkel és testrészekkel, amik a földre hullnak. A halállal kezdődik, a rohadással, elbomlással. Az evéssel kezdődik, az emésztéssel és ürítéssel. Így volt ez mindig is, az élet kezdete óta. Valami táplál engem, én táplálom a talajt, a talaj táplál mindenkit, a talaj táplál engem, én táplálok valamit, ő táplálja a talajt, és így tovább.

///