Jand         2010.06.18.

[A fejezet címe „Elbomlás”, de Pacsker javaslatára itt olyan bejegyzéscímet választottam, amivel könnyebb akár Index-címlapra is kerülni. :D Ugyanerre a saját blagomon már születtek hozzászólások. Ha érdekesnek találtad az írást, egy későbbi fejezetet is lefordítottam már!]

[Derrick Jensen & Aric McBay: What We Leave Behind (Amit magunk után hagyunk), I. rész, 1. fejezet: Elbomlás, fordítás általam]

Mindig úgy tekintettem az elbomlásra, mint egy éppoly csodálatos és gazdag kifejeződése az életnek, mint a növekedés. – Henry Miller

Mióta az eszemet tudom, mindig is lenyűgözött az elbomlás, ahogy a dolgok szétesnek vagy ahogy nem esnek szét. Fiatal gyermekként kicsiny ujjaimmal a rothadó fákat vizsgálgattam és a lényeket, akik benne éltek. Imádtam, ahogy a hangyák gyorsan megtalálják az elejtett ételdarabot, és hamarosan szándékosan hagytam nekik morzsákat, hogy nézhessem, amint a hangyák küszködnek, hogy elcipeljék a kenyeret és húst és gyümölcsöt és zöldségeket (és csipszet és Cheetost és más szemetet is, amiért utólag elnézést kérek tőlük). Amikor kicsit idősebb lettem, eljártam ugyanarra a helyre hétről hétre, hogy lássam, mi történik egy lehullott levéllel vagy törött gallyal, vagy egy lóval vagy tehénnel vagy kutyaürülékkel. Emlékszem, amint évről évre elmentem megnézni, mit változik egy farakás, egy kidobott hinta, és egyéb szemétre vetett háztartási kellékek. És emlékszem, amint kiruccanásokat tettem a kolorádói hegyek szellemvárosaiba, ahol olyan bányákat és házakat és boltokat fedeztem fel, amely száz éve hemzsegett az emberektől, de most időverte módon roskadoztak, és immár a rovarok hemzsegtek, és gyíkok sütkéreztek a deszkákon, akik közeledtemre elslisszoltak, és levelek kavarogtak a szélben. Emlékszem a bányászatból ottmaradt salakkupacokra, némelyeket foltokban a megélhetésüket keresve benőttek a nővények, mások csúnya hegekként hatottak, alaktalan kőkupacok, amelyek képtelenek fenntartani bármiféle életet, és némelyekből, mint nyílt elfertőződött sebekből, továbbra is elszíneződött, mocskos, mérgező víz szivárgott a környezetükbe. Emlékszem, amint azon merengtem, hogy vajon meddig tartanak még ezek a sebek?

Kora tizenéves koromban olvastam egy cikket – talán a Smithsonian magazinban, de lehet, hogy tévedek – arról, hogy mi történne a civilizáció néhány szimbólumszerű teremtményével, ha az emberek az egyik napról a másikra eltűnnének. A cikk Kheopsz Nagy Piramisára fókuszált, ami nagyon sokáig bírná, mielőtt elerodálódna; a Hoover gátra, ami szerencsére nem bírná oly sokáig a beomlásáig, és a Sears toronyra Chicago-ban, ami felügyelet nélkül, ha jól emlékszem, évtizedek alatt összedőlne.

Oda akarok kilyukadni, hogy nem emlékszem túl sok fiatal tizenévesként olvasott cikkre, de erre igen.

Továbbá emlékszem a feladatra, amit a nyolcadik osztályos tudomány tanárom adott. Meg kellett figyelnünk két folyamatot – ez lehetett bármi, amit választunk – amelyek egymástól egyetlen lényegi változóban térnek el. Egy barátom egy babnövényt ragasztott szalaggal egy televízió hátuljára, egy másikat pedig távolabb növesztett, hogy lássa, a sugárzás ártott-e a babnak (úgy tűnt, nem). Valaki más – és ez nem túl meglepő egy felsős általános iskolás diáktól – beáztatott egy tál babot éjszakára, egy másikat meg nem, megfőzte mindkettőt, különböző alkalmakkor megette, és figyelte a bélgázaiban jelentkező különbségeket. A saját kísérletemhez én elmentem a piacra, vettem egy nagy halat, kettévágtam, és az egyik felét egy vödör vízbe tettem, a másikat meg csak a padlóra, és néztem, ahogy a kettő elbomlik. Anyámnak nem számoltam be a kísérletről, amit ráadásul nem a lakásunktól távol, hanem elég hülye módon a házunk melletti kis melléképületben állítottam fel. Néhány nappal a kísérlet kezdete után anyám elkezdett keresgélni, hogy talán egy egér halhatott meg a falban, és a következő nap megkérdezte, „Mi ez a bűz?”. Elmondtam neki. Ő – és ez rengeteget elmond a gyermekkoromról, hogy miért válhattam olyanná, aki lettem – nem vett rá, hogy lezárjam a kísérletet, hanem csak olyan helyre kellett költöztetnem, ahol neki nem kell szagolnia.

Bár az elbomlás lenyűgözött, be kell vallanom, a hal átköltöztetése nem volt egy jó móka. A vödörben lévő egyszerű volt, bár addigra olyan színűvé és állagúvá vált, mint egy kétharmadában elolvadt csokifagyi (de a szaga egész más volt), azt csak arrébb kellett cipelnem. A padlón lévő hal volt a problémásabb. Az már egy lüktető, szétfolyt halból és kukacokból (akikből később a legkövérebb, leglassabb, legnyugodtabb legyek váltak, akiket valaha is láttam) álló folyékony kupaccá alakult. Ezt a masszát egy szenes lapáttal szedtem fel, többször is szünetet tartva, hogy visszatartsam öklendezési reflexemet. Az éjjel újra és újra kukacokkal álmodtam.

Bármennyire is lenyűgöz az elbomlás, ez nem volt egy kellemes éjszaka.

///

A táj egészsége a szarral kezdődik, a halott testekkel és testrészekkel, amik a földre hullnak. A halállal kezdődik, a rohadással, elbomlással. Az evéssel kezdődik, az emésztéssel és ürítéssel. Így volt ez mindig is, az élet kezdete óta. Valami táplál engem, én táplálom a talajt, a talaj táplál mindenkit, a talaj táplál engem, én táplálok valamit, ő táplálja a talajt, és így tovább.

///

Így is nézhetjük: Én megeszek valamit, a talaj megesz engem, mindenki megeszi a talajt, én megeszem a talajt, más megeszik engem, a talaj megeszi őt is.

Ez mind ugyanaz.

///

A kapcsolatunk – mind személyes és kollektív – a szarral, és tágabban a hulladékainkkal sokat elárul a tájjal – az életterünkkel – való kapcsolatunkról, és sokat arról, hogy miért öli ez a kultúra a bolygót. A szar esetében, ez a kultúra valamit, ami az életterünknek adott ajándék volt – a termékeny talaj ajándéka, amit a táplálékért cserébe az életterünknek adunk – egy mérgező dologgá változtatott, valami károssá. És szégyentelivé. És ez az igazán szégyenletes.

///

Pár éve elkezdtem a szabadban szarni. Részben azért tettem, mert imádom a békákat, ahol élek.

Minden decemberben és januárban számolom az éjjeleket addig, amíg elkezdenek énekelni. Ha kicsit késnek, elkezdek aggódni, hogy talán ez az év az, amelyben a világméretű hüllőkihalás ide is elér. És néhány éjjel később megnyugszom, amint eleinte egy béka zendít rá, majd egy másik, majd a következő esték során egyre több és több, amíg olyan hangosak nem lesznek, hogy ellehetetlenítik a normális (emberi) társalgást.

Két hangot hallok, a csendes-óceáni levelibékák szopránját, és néha az északi vöröslábú békák mély güiró-szerű basszusát.

A békák többek közt meztelencsigákat esznek. Észrevettem, hogy a meztelencsigák imádják a kutyaszart, és feltételeztem (helyesen, mint kiderült), hogy ugyanannyira szeretnék az enyémet is. Úgy gondoltam, hogy a csigák etetése közvetetten a békákat is eteti, szóval ahelyett, hogy lehúztam volna azt a rakás tápanyagot a vécén, úgy döntöttem, engedem, hogy az erdő táplálékláncának részévé váljon.

///

Talán hamarabb is elkezdtem volna az erdőben szarni, ha nyolcadikos koromban a kosárlabda edzőm nem úgy jellemezte volna a megfelelő védekező pozíciót, mint ahogy „egy kupacot hagysz az erdőben”. Belegondolva abba, hogy később rájöttem, mekkorákat tévedett nem csak az atlétika terén, hanem filozófiában, és szociális képességekkel kapcsolatosan is, nem lepett meg nagyon, amikor felfedeztem, hogy ebben is.

Mégis, évekig, amikor arra gondoltam, hogy „hagyok egy kupacot az erdőben” (és bevallom, ez nem fordult elő sokszor), elképzeltem, amint a lábujjaimon egyensúlyozok, térdeim alig behajlítva, combok és fenék mereven és remegve, készen állva bármely gyors mozdulatra (kivéve természetesen a lényegit).

Az első alkalommal, amikor ténylegesen megpróbáltam az erdőben szarni, a helyes póz magától értetődő volt, kényelmes és természetes – és sokkal természetesebb érzés, nem csak a kosárlabdás védekező pozíciónál, hanem a vécén ülésnél is.

Próbáld ki egyszer te is.

///

Most már nem tudom mi hat rám viccesebben: elképzelni, milyen lehet a szabályos kosárlabda védekező pozícióban szarni (és reménykedni, hogy a szar nem a lábamon köt ki), vagy kosárlabda játékosok, akik megpróbálnak guggolva, szétvetett térdekkel, combjukat a lábikrájukon kényelmesen pihentetve védekezni.

Legalább még mindig a lábujjaikon állnának.

///

Miből is áll a szar valójában? Az emberi szar általában háromnegyed részt víz. Ez az arány természetesen hasmenés esetén növekszik. A vízen kívüli rész harmada emészthetetlen anyagok, mint a cellulóz – túl komplex szénhidrátok ahhoz, hogy az emberi szervezet lebonthassa: ez az, amit általában „rostnak” nevezünk. Egy másik harmad halott baktériumokból áll, amelyek haláluk előtt nagyban segítik az emésztésünk, és elláttak minket azokkal a tápanyagokkal, amiket nem tudnánk magunknak előállítani. A maradék harmad zsírok, nedvek, sók, fehérjék, élő baktériumok, és saját testünk halott sejtjeiből áll.

A kaki általában egy bilirubin nevű anyag miatt barna. Amikor a testedben lévő vörösvérsejtek elhasználódnak, a léped lebontja őket, és kinyeri a vasat. Ezen vas egy részét a szervezeted újra felhasználja, egy másik részét pedig a bilirubin megköti és egy barna színű anyaggá válik, ami bekerül a beleidbe, és onnan ki a tágabb világba.

A szar pontos összetétele attól is függ, hogy mit eszel. Ha például több húst eszel (ami kénben gazdag fehérjéket tartalmaz), a kakid és a fingod büdösebb lesz, amint azok a szulfidok kiszabadulnak – a kén-hidrogén az az anyag, amitől a záptojás és a fing bűzlik – hacsak nem vagy egy azon emberek közül, akik oly előkelőek és hatalmasok, hogy a szarod nem büdös, vagy olyan nő, aki annyira nemes hölgy, hogy a fingod virágillatú.

Az átlag személy 600 kiló kakit termel egy év alatt. A 6,5 milliárd főnyi globális népesség több mint 7 millió tonna kakit termel egy nap alatt. [L. A. Fahm: The Waste of Nations, 1980 alapján, átszámolva a mai népességadatokra]

(A képre kattintva az északkeleti brazíliai emlősök ürülékformáiról olvashat tanulmányt)

///

Sok kérdés vezetett el ehhez e könyvhöz és témáinkhoz. Mi is a szemét valójában? Létezik jó szemét, vagy a szemetelésnek jó módja. Mikor és hogyan lett a szar szemét? Vagy még közelebb térve, mikor és hogyan lett a szemét szemét? Hogyan bánik el a „szeméttel” a természeti világ? Hogyan tükröződnek a szarral és szeméttel való kulturális viszonyok az elhanyagolt, „szemétre vetett” emberekkel, társadalmi rétegekkel és osztályokkal szembeni hozzáállásban? Hogyan jutott el ide a domináns kultúra, hogy ilyen méretekben pazarolja el az anyagokat, embereket és tájakat, és mi történik ezen hulladékokkal, amikor a kultúra megszűnik?

Ezen kérdések megválaszolása nem csak egy akadémiai vagy intellektuális érdekesség. Ezek a kérdések a saját biológiai énünkkel, a jövővel, a tájjal, a szexszel, a halállal, a szentséggel, és minden más élőlénnyel való kapcsolatunk gyökereiig hatolnak. Ha egy olyan világban szeretnénk élni, amit nem dobnak szemétre – ahol nem tekintenek élőlényeket hulladéknak és ahol nem pazarolnak el érzéketlenül életeket – akkor jó válaszokat kell találnunk ezekre a kérdésekre, és gyorsan.

A következő kérdés: mi történik, amikor a szar a talajra kerül?

Ha itt történik ez, akkor jó eséllyel a kutyák megeszik. Követnek engem kifele, fejüket lógatva, vigyorogva, a farkukat lassan csóválva. Amikor leguggolok, mögém sompolyognak, és a kezeimmel kell őket távol tartanom, hogy ne másszanak rám.

Miután befejeztem, ők jönnek feltakarítani, pont úgy, ahogy a macskakakival is teszik.

Tudom, hogy ennek „illene” zavarnia, de nem zavar. Tudom, hogy az elbomlás az elfogyasztás, emésztés, és újra kiürítés eredménye, és nem fontos számomra, hogy ezt ki is teszi.

///

Természetesen nem engedem, hogy a kutyák az arcomat nyalogassák. De ezt korábban sem engedtem. Vidéken nőttem fel, és tudom, mit szeretnek enni a kutyák.

///

Az angol shit (szar) szó a skheid-ből ered, amelynek jelentése „elválasztani”. A konnotációja az elválasztódás a testtől. Az udvariasabb szó az excrement (ürülék), amely a hasonló jelentésű latin excernere szóból származik, amely „kiválást”, „kiválasztást” jelent. Eredetileg a szervezet bármely kiválasztott anyagára utalt, és nem vonatkozott kizárólag a szarra, egészen a tizennyolcadik század közepéig. A crap szó nem utalt a szarra, egészen 160 évvel ezelőttig. Azelőtt ez a szó, és ősibb változatai a polyvát, a gabonából kirostált maradékot, és egyéb visszamaradt anyagokat jelentette. A piss szó jelentése mindig is a jelenlegi volt, de eredetileg ugyanúgy használható volt az udvarias társalgásban, mint ma a urinate (vizelés). A feces (fekália) eredetileg üledéket, lerakódást jelentett. A szavak gyökerei mind leíró jellegűek, és nem tükröznek különösen negatív hozzáállást a szarhoz.

Amint néhány szó sem, ami arra vonatkozik, ahol szarunk. A toilet öltözködő szobát jelentett, egészen alig több, mint egy évszázaddal ezelőttig. A latrine és lavatory mind a latin lavare szóból származnak, amelynek jelentése „mosakodni”. Viszont a lavare közeli rokon szó a lotiummal, ami a vizeletet jelenti. Ez azért van, mert a korai rómaiak, akiknek nem volt szappanuk, összegyűjtötték a vizeletüket, és ebben mostak ruhákat.

A szemétre vonatkozó szavak általában hasonlóan leíró és semleges gyökerűek. A trash skandináv gyökerű, lehullott levelekre, gallyakra és rongyokra vonatkozott. A trash szót nem használták a háztartási hulladékra egészen száz évvel ezelőttig. Hasonlóan, a litteraz, ami az erdőkben a talajra hullik. A garbage eredete szintén semleges; eredetileg a levágott állat maradék részeit, belsőségeit jelentette. A rubbish a rubble szóval rokon, ami kőtörmeléket jelent. A junk régen az újrahasznosítható kötél-, ruha- és üvegdarabkákat, és más hasonló anyagokat jelentett. A refuse szó talán a legérdekesebb mind közül. Bár jelenlegi jelentésében több, mint fél évezrede él, a latin refundere szóra vezethető vissza, ami visszaöntést, visszaadást, helyreállítást jelent.

Egy modern és udvarias szó a szarra, a human waste (emberi ürülék), kicsit más eredetű. A waste szónak rengeteg definíciója van, majdnem mind negatív konnotációval. A waste, mint ige, körülbelül nyolc évszázada született a latin vastus (üres, kihalt) és vastare(elpusztít) szavakból. Ezek a gyökerek adják a devastation és devastate szavakat is, melynek jelentése „teljes mértékben elpusztítani”.

A waste vonatkozik a „pusztítás” fizikai termékeire: put that in the wastebasket (rakd be azt a szemétkosárba). A gyengülés és elbomlás folyamatára: her body wasted away from cancer (a testét felemésztette a rák). Egy személy vagy hely elpusztulására, elpusztítására: the gangsters wasted the snitch in the alleyway (a gengszterek eltették láb alól a besúgót a sikátorban); Man, he was so wasted last night (Öregem, ő annyira totálkáros volt a múlt éjjel); Dresden was laid to waste (Drezdát porig rombolták). És awastelands (terméketlen terület, ugar) olyan helyekre vonatkozik, amit nem tud felhasználni a mezőgazdaság vagy az ipar, vagy olyan helyekre, amik nem képesek az életet fenntartani a mezőgazdaság és ipar miatt.

A waste különböző jelentései közt van két közös szál: a hasznosságé és a pusztításé. Arra mondják, hogy wasted, ami elpazarolt, nem teljes mértékig kihasznált teljes (általában gazdasági) potenciáljában, vagy már ki lett használva, és nem lehet többé használni. A waste of time (elpazarolt idő); A waste of money (elfecsérelt pénz); A wasted life (elvesztegetett élet).

A hasznosság középpontjában, utilitáriánus nézőpontból a felhasználó van. Bárminek a szemétnek való bélyegzése a felhasználó szemszögéből ered.

[Magyar szavainkat vizsgálva is hasonló mintákat találunk. A szar szó a salak és sárszavakkal rokon, és az ürüléken kívül az üledéket is jelentette: „értznek a szara”. Negatív konnotációja, a rossz, gyatra szinonimájaként újabb fejlemény, ugyanígy a vulgáris szóvá válása is. Az ürülék az ürül szóból egyértelmű módon, magára a fizikai folyamatra utal. Aszemét eredeti jelentése gaz, aprólék. A hulladék a polyva, a gabonarostálás során keletkező maradék, vagy az erdei talajra hulló levelek és gallyak. – Ford. megj.]

///

Úgy is mondhatjuk: hogy mi a szemét, nézőpont kérdése. Múlt héten levágtak egy tehenet a farmon ahol élek. A belek, ami a garbage szó eredeti jelentése, egy mezőn lettek eltemetve (bár erről akkor még nem tudtam).

Néhány éjszakával később prérifarkasok vonyítását hallottam, amikor aludni készültem. Gyakran hallom őket éjjelente, de most a szokásosnál jóval közelebb voltak.

A következő reggel elmentem egy talicskányi komposztot gyűjteni arról a mezőről, és valami kellemetlent éreztem – a bomló hús szagát. Közelebb menve láttam, hogy a prérifarkasok kiásták a beleket, és szerteszét szórták őket, miközben ettek. Mivel a belek levegőre kerültek, és különösen meleg nap volt, máris ellepték a táplálkozó és peterakó legyek.

Ezt értem azon, hogy a szemét a nézőpont kérdése: az embereknek, akik levágták a tehenet, a belek szemetet jelentettek, mind az eredeti és modern definíciók szerint. A prérifarkasoknak egy étkezés volt, és megérte nekik kiszagolni és kiásni. Számomra a rothadó hús szaga hányingerkeltő volt. A legyek számára egy vonzó illat, ami jelezte a helyet, ahol teleehetik magukat, és gyermekeik növekedhetnek.

///

Néhány héttel később a belek már rég teljesen eltűntek. Vagy inkább azt mondhatnám, hogy többé nem látom őket, és nem érzem a szagát. De a tápanyagok azok trágyáiból, akik megették a beleket, bekerült a talajba, táplálva azt. A giliszták és talajmikróbák nyertek ezzel, amint a tehenek is, akik majd egy nap legelik itt a füveket, és az emberek és más ragadozók is, akik egy nap megeszik majd a tehenet.

Erről szól az élet.

(A képre kattintva Susan S. Morrison The Pleasures of Fecopoet(h)ics című tanulmánya olvasható. A képen: Paul McCarthy, "Complex Shit")

///

Mit is jelent ténylegesen, hogy a szar elbomlik? A kutyák nem mindig eszik meg, és láttam, hogy mi történik, amikor nem teszik. Nyáron a legyek perceken belül megérkeznek. Zümmögve, mászkálva teljesen beterítik. Gondolom, esznek, bár sose látom, hogy nagy nyomot hagynának. Valamint sose látok lárvákat később, talán nem találják az én ürülékem megfelelő helynek a következő generáció felnövéséhez.

A következő napok során a szar megkérgesedik, elsötétedik. Néha a meztelencsigák rátalálnak és megharapdálják, felfedve, hogy belül még mindig az eredeti színű. A kupac összemegy, ahogy nedvességet veszít, de még így is fennmaradhat az egész nyár során.

A telek itt nedvesek, zuhogó esővel, amikből néha könnyen összejön 15 centiméter is egy nap. Amikor ez megtörténik, a szar eltűnik. Fizikailag esik darabjaira, a csorgadozó víz elcipeli, és belemossa a talajba.

De ez nem jelenti azt, hogy nincs ott. A tapasztalataim megtanítottak erre.

Amikor először elkezdtem a szabadban szarni, az elméleti megértésem már megvolt arról, hogy a szar jó a talajnak. Így elkezdtem keresni a helyeket, amiket megáldhatok a tápanyagaimmal. Elég gyorsan elhatároztam magam a kitaposott út mellett, ami a ruhaszárító kötelem alatt futott. Az út maga tíz méter hosszan egy fenyőtől egy másikig fut, kanyarog az ágak körül, derékszögben balra fordul, majd egy még tíz méterrel arrébb lévő fenyőhöz vezet. Mivel nyaranta kárt okozok a növényekben azzal, hogy átgyalogolok rajtuk, úgy gondoltam telente azzal kompenzálom ezt, hogy táplálom őket. Így elkezdtem az utacska távoli végébe szarni, minden alkalommal egy lépésnyivel közelebb jőve. Mivel tél volt, a kakit a kutyák nem ették meg, és egy vagy két napon belül a talajba verte az eső. Eltűnt. De – és ez a lényeg – következő tavasszal újra megjelent, egy kicsattanóan dús – boldog – növényzet formájában. Élesen látható volt a vonal aközött, ahova kakáltam és ahova nem.

A másik kísérlet néhány nyárral később történt. Elég csúnya prosztatagyulladásom volt, amire az urológusom nagy dózisú antibiotikumokat adott – főként ciprot és levaquint. Néhány hónapba telt, mire rájöttem, hogy ez idő során az végtermékeim nem segítettek, hanem ártottak a növényeknek, akik láthatóan meghaltak, vagy haldokoltak. A talaj a két folton, ahol könnyítettem magamon, kifejezetten csupasszá vált, ami igen ritka ebben a mérsékelt égövi esőerdőben. A foltok csupaszok maradtak a következő két évben is.

///

Tudom, tudom. A mintavételem csupán egy személyre korlátozódik, és nem tudok tanulmányokat felsorakoztatni, amelyek bemutatják, hogy a lebomlott, részben lebomlott és nem lebomlott cipro és levaquin megöli a talajbaktériumokat, de láttam, amit láttam. És amit láttam, az halott terület volt.

///

Hogyan öli meg a növényeket a baktériumok halála? A kérdés egyenesen ahhoz vezet, ahogy a dolgok elbomlanak, és főként, ahogy a szar elbomlik.

Amikor a szar a talajra vagy talajba kerül, a tápanyagai nem azonnal hozzáférhetőek a növények számára. A növények a gyökereikkel felisszák a vizet, és sok vízben oldódó tápanyagot, de a nagyobb molekulák, és a vízben nem oldódó molekulák felvétele már messze nem ilyen könnyű. Az állatoktól eltérően a növényeknek (a húsevők kivételével, mint a vénusz légycsapója), nincs emésztőrendszerük, ami azt jelenti, hogy más előlényeknek kell előbb a talajban lebontani azokat a nagyobb molekulákat, és felszabadítani a növények számára, hogy felihassák a gyökereikkel. Ezt a folyamatot ásványosodásnak (mineralizációnak) hívják, ahol az összetett molekulák egyszerűbb, ásványi alakba térnek vissza. Egy állat vagy növény testének, vagy egy állat ürülékének a lebontása ásványi formába rengeteg lény munkáját igényli, a prérifarkasoktól és keselyűktől kezdve, a gilisztákon és meztelencsigákon át a baktériumokig és gombákig.

Amikor egy állat meghal, azonnal elkezdi lebontani saját szöveteit egy autolízisnek (önbontásnak) nevezett folyamat során, ahol az emésztő enzimek a sejten belülről kezdik lebontani.

Például, az agysejtjeid elkezdik emészteni magukat nem több, mint négy perc oxigénhiány elteltével. Ezért van az, hogy akiknek leáll a szívük, vagy vízbe süllyednek, néha agykárosodást szenvednek vagy meg is halnak mire a mentőket kihívják, mire megérkeznek a segélynyújtók a lélegeztetéshez vagy szív-újraindításhoz. Ha az agy nem kezdené el szándékosan emészteni magát, hanem helyette egyfajta hibernációba kerülne (ami a túlhűlés esetén bekövetkezhet), akkor elméletben tovább bírhatná a halál bekövetkeztéig. Ehelyett a sejtek végakarata megemészteni önmagukat, felszabadítani a tápanyagokat, hogy más felhasználhassa.

A test elbomlásában a következő lépés a rothadás, ami során a baktériumok elkezdik lebontani és megenni a testet. A test saját baktériumai, mint akik az emésztőrendszerben élnek, látnak neki a leggyorsabban, és ők a legfőbb tényezői az állati elbomlásnak. (Ez mellesleg azt jelenti, hogy az újszülött csecsemők, akik meghalnak mielőtt valaha is ettek volna, és így nincs baktérium az emésztőrendszerükben, viszonylagosan száraz környezetben inkább mummifikálódnak, mint elrothadnak.)

És aztán ott vannak a külsősök is, akik besegítenek lebontani a halottakat, dögevők, akik szívesen lakmároznak egyet, akár növényi és állati testekből vagy szarból. Amikor egy keselyű vagy hasonló állat megeszi egy halott test egy részét, jóllakik, és eközben az emésztőrendszerében lévő baktériumok segítenek ásványosítani a szerves anyagokat, ami a tápanyagokat néhány lépéssel közelebb hozza ahhoz, hogy a növények is újrahasznosíthassák.

A lebomlás során, minden lépésben, minden lény nyer. Minden dögevő, a legnagyobbtól a mikroszkópikusig, megkapja az eledelét, és mindegyik termel kisebb darabkákból álló élelmet a sorban következőnek. És amikor a tápanyagokat a baktériumok végül teljesen ásványosítják, a növények felveszik, akiket magukat is egyszer megesznek, és a körforgás folytatódik.

///

Nagyon szoros kölcsönösen jótékony kapcsolat létezik a növények és a környező talaj baktériumai közt. A növények védelmezik a talajt a lehullott leveleikkel, szabályozzák a hőmérsékletét, és növelik a nedvességét a gyökereik körül. Továbbá, az általános elképzelésekkel szemben, a gyökerek nem egyfajta egyirányú szívócsövek, amelyek vizet vonnak ki a talajból. A növények csomóféle ásványi és szerves anyagokat (többek közt cukrokat, vitaminokat, aminosavakat) választanak ki a gyökereiken keresztül a talajba és ezek az anyagok baktériumok széles skáláját táplálják és vonzzák oda. A növények ugyanúgy növesztenek és levetnek gyökereket életük során, mint ahogy mi növesztünk és levetjük a hajunkat és szőrünket, és ezek a levetett gyökérsejtek szintén táplálékul szolgálnak a jótékony baktériumoknak.

Különböző növények különböző anyagokat választanak ki a gyökereikből. Lényegében, társas létre hívnak adott típusú baktériumokat. Például, egyetlen kukorica-növény egy steril tápanyagoldatban 57 mg cukrot és 84 mg aminosavat bocsát ki húsz napos növekedése során. [Krasilnikov, N. A. „Soil Microorganisms and Higher Plants”] Ezt mindketten nagyon szomorúnak találjuk. Az a kukorica nem a közösségében él – más szóval magányos – és azért bocsájtja ki azt a cukrot, hogy baktérium-társakat hívjon magához. De egy sterilizált környezetben hívása nem találhatott válaszra.

A másik oldalról nézve, a különböző baktériumtípusok különböző talajkörnyezetet teremtenek, ami különböző növényeknek megfelelő. Mind a baktériumok, mind a növények specifikus társakat hívnak magukhoz és támogatnak. Megválasztják szomszédaikat.

Bármely adott növény gyökerei, egymás után kiterítve, kilométerek százait adná. Ha belevesszük a picike „gyökérszőröket” is – nagyon kicsiny nyúlványok a gyökereken, amelyek által a növény több vizet és tápanyagot tud felvenni – akkor a teljes összhossz már kilométerek tízezreiben lenne mérhető. Ennek ellenére, a növényeknek így is szükségük van mikróba szomszédaikra ahhoz, hogy egészségesek lehessenek, és megkaphassák az összes szükséges tápanyagot.

Egyes esetekben a baktériumok és növények között oly szoros a kapcsolat, hogy a baktériumok ténylegesen is beköltöznek a növény gyökereibe. A pillangósvirágúak (egy növénycsalád, ami tartalmazza a borsót, babféléket, földimogyorót, lucernát és lóherét) gyökereiben kis csomók alakulnak ki a baktériumoknak otthont adva, amelyek megkötik a nitrogént a növény számára. Ez azért van, mert a levegőben lévő nitrogént (N₂) a növények nem tudják direkt módon felhasználni. De a baktériumok képesek a nitrogéngázt olyan vegyületekké alakítani, mint az ammónium (NH₄+), amit a növények hasznosítani tudnak. A baktérium ételt és lakást kap, a növény pedig nitrogént, ami szükséges a növekedéséhez és virágzásához. És amikor a növény meghal vagy elhullajtja leveleit, a testében lévő nitrogént a talajnak adja, és így más növények (olyanok is, akiknek nincs nitrogén-megkötő baktériumuk) felhasználhatják.

Még azok a baktériumok is, akik nem kötik meg maguk a levegőből a nitrogént, felveszik a testükbe, és megakadályozzák, hogy újra gázzá alakulva elhagyja a talajt. Hasonlóan, sok ásványi anyagot vesznek fel a talaj baktériumai: ezt úgy hívják, hogy a tápanyagok „rögzítése”. Azok a vízben oldódó ásványi anyagok, akiket nem vesznek fel a növények vagy más előlények, kimosódnak a folyókba, vagy le a mélyebb talajrétegekbe, ahol kevesebb lény él. A rögzítés segít elérhetőként tartani a talajban lévő tápanyagokat rengeteg különféle élőlény számára.

A baktériumok ezen túl is sok más módon segítik a növényeket. Sok baktérium még arra is képes, hogy a talajba kerülő szennyező anyagokat, vagy rovar- és gyomirtókat lebontsa. Valamint a jótékony baktériumok a növény gyökerei körül kiszorítanak más patogén (betegséget okozó) baktériumokat azáltal, hogy elfoglalják a helyet. Ahol a jótékony baktériumok kihalnak, egy olyan környezet keletkezik, ahova a patogén baktériumok és gombák bevonulhatnak, és ez történik az emberekkel is olyan esetekben, mint a szájgombásodás, vagy a C. difficile fertőzés (egy bélfertőzés, ami általában akkor jelentkezik, miután az antibiotikumok kiirtották a természetes mikroorganizmusokat).

Ezek a kölcsönösen hasznos kapcsolatok a talajban természetesen nem korlátozódnak a növények és baktériumok társulásaira. A gombák is rengeteg lényegi kapcsolatot alakítanak ki az erdei talajban. És a rovarok és giliszták is sokat segítenek a szerves anyagok lebontásában, és a talaj fellazításában, amely segíti a víz és levegő áramlását. A növényeknek szükségük van rá, hogy a levegő elérje a gyökereiket is, mert bár a leveleiken nagyobb mértékben vesznek fel széndioxidot és lélegeznek ki oxigént, a gyökereiknek oxigént kell belélegezniük és széndioxidot adnak le. Ahogy mi is, a gyökerek meghalnak oxigén nélkül.

Végre elértünk az antibiotikumokhoz. A cipro és a levaquin is „tág spektrumú” antibiotikum, ami azt jelenti, hogy ahelyett, hogy egyetlen baktériumtípust vagy családot céloznának meg, baktériumok széles családjaira és fajaira vannak hatással. Mind a cipro és a levaquin jelentős része a testen áthaladva elbomlatlanul kerül a vizeletbe és ürülékbe. [Lásd: levaquin és cipro] A cipro-nak például bármely dózisban a 20-35 százaléka áthalad az emésztőrendszeren és kiürül onnan változatlan teljes erejű formájában. Így bekerülhet a talajba.

Az egész fenti okfejtés célja az volt, hogy megmutassa, hogy a növények nem képesek a talajban lévő baktériumok közössége nélkül nőni és virágozni. [A hidroponikus növénytermesztés során homok vagy vermikulit közegen nőnek, amely nem tartalmaz baktériumokat. A túlélésük oka az, hogy a szükséges tápanyagokat vegyi üzemben állítják elő, olyan formában, amit a növény direkt módon fel tud venni.] A tág spektrumú antibiotikumok, amiket szedtem, megölte ezeket a baktériumokat, a füvek gyökereiben és azok körül. Ez szétbomlasztott sokat azok közül a szoros és kölcsönösen hasznos kapcsolatok közül, amitől a füvek függtek – és ez esetben ez megölte őket.