PPJ         2012.03.31.

Elég baba szövegekre pattant ki a szemem és a tudatom ma délelőtt. Egy igazi kétrészes poszt-szén urbánus "barbárság". Hogy mi lesz "itt", azt elképzelni se akarjátok... Csak aki meri. Aki mer úgy élni, hogy tisztában van a jövővel. Hogy hová vezet mindaz, ami jelen kultúránkat jellemzi. Csak az merje olvasni. Nagyon tanulságos! "A külföld" már rég készül erre!!! Könyvek garmadája jelent meg a témában, nemhogy két blogbejegyzés... Hálás köszönet tehát ismét, Wétikónak a fordításért! 

Mi az optimális közösségméret egy olaj-utáni világban? Senki sem tudja a választ, de a megaváros túl nagy, a túlélő bunker pedig túl kicsi.

Az olajcsúcs és a városi fenntarthatóság 1.

"A katasztrófák ellen a természet két fő védekezőeszközt használ. Az első a térbeli sokszínűség: méretben, formában, fizikai mintákban és összetételben. Ha egy rendszer összes eleme fizikailag egyforma léptékű – mind ugyanakkorák, vagy egyforma a génállományuk – akkor egy zavar, ami ezen a léptéken következik be, le fogja rombolni az egész rendszert. A léptékbeli változatosság védelmet jelent. Ha egy hurrikán telibe talál egy lakókocsiparkot, a lakókocsikat elfújja, de a baktériumok, az egerek és más, egészen más méretű elemek megmenekülnek. Egy macskákat sújtó járvány lecsap az egerekre, de a lakókocsikat és a baktériumokat sértetlenül hagyja. Az érett ökológiai rendszerek kellően változatosak térben ahhoz, hogy bármely bekövetkező katasztrófa, csak az adott léptéken élő elemeket pusztítsa el, de szinte sohasem az egész élőhelyet."

Az olajcsúcs és a városi fenntarthatóság 2.

"Annyira népszerű kezd lenni az elképzelés, miszerint a vidékre menekülés a megoldás korunk problémáira, hogy már csak ezért is érdemes kritikusan vizsgálnunk a témát. Szerintem lesznek olyan városok és városrészek, amik alkalmazkodni tudnak majd a változásokhoz. Főleg az olyan városok, melyek népessége és kiterjedése nem éri el a kritikus tömeget, melyek körül ipartelepek helyett jó minőségű és könnyen elérhető termőföld van és ahol a városszerkezet szükség esetén viszonylag könnyen átalakítható.

Amíg ember van, gazdaság is lesz, de valószínűleg nem az a valami, amit jelenleg “gazdaságnak” nevezünk. A globális piacgazdaság össze fog zsugorodni és a romjain más gazdaságok alakulnak és virágoznak ki. Ezeknek is lesznek “városaik”, vagyis olyan helyeik, ahol az emberek nem feltétlenül anyagi javakat termelnek, hanem szolgáltatnak és kereskednek. Mivel olaj nélkül nem fogjuk tudni fenntartani az aktakukacokkal teletömött hatalmas irodaházakat, a jövő városai kisebbek és szerényebbek lesznek."

PPJ         2012.03.05.

2012 tavaszán ismét virágzik a ZÖLD FÖLD Filmklub. A környezetvédő filmklub vezetője Buslig Eszter és Tajta Krisztina, az esemény a DocuArt és az ELTE Humánökológiai Tanszék közös rendezvénye.

Kéthetente csütörtökönként 19 órától a DocuArtban.

Belépődíj: 600 Ft
Kedvezményes: 450 Ft
Bérlet: 3.600 / 2.700 Ft
(Kedvezményes belépőre jogosultak: nappali tagozatos diákok, nyugdíjasok és a Magyar Filmklubok és Filmbarátok Szövetségének tagjai.)

ZÖLD_FÖLD_2012-PROGRAM.pdf

(Amik az előző félévben mentek: 
Nov.8. Briar March: Volt egyszer egy sziget
Nov.15. Török Zoltán: Vidrasors
Nov.22. Csillag ádám: Dunaszaurusz
Nov.29. Tóth zsolt Marcell: Nagyvárosi vadon
Dec.6. Mai Iskander: A szeméthegyen túl)

PPJ         2012.03.01.

Darvas Béla
c. egyetemi tanár
a Géntechnológiai Eljárásokat Véleményező Bizottság elnöke

Vidékfejlesztési Minisztérium sajtótájékoztató
2012. február 29, 12:00

A Vidékfejlesztési Minisztérium kérdése: Miért fontos a hazai mezőgazdaságnak, hogy GMO-mentes ország vagyunk, és miért vezet ez konfliktusokhoz?

A GM-növények termesztésének konfliktusai

(a teljes dokumentum letölthető innen, az alábbiakban egy rövidített kivonat általam - a szerk.)

"...nem éri ma kritika a géntechnológiai úton módosított mikroorganizmusokkal, zárt rendszerben termeltetett vakcinákat és gyógyszereket. A GM-szervezetekkel előállított inzulin már általánosan elterjedt a világban.
Más a helyzet a GM-növények területén, amelyek a takarmány és élelmiszerpiacon jelennek meg, illetve amelyek kibocsátására (vetésére) kerül sor. Ebben a tekintetben Európa nem igazolta vissza az elsőgenerációs, növényvédelmi célú GM-növények gazdasági előnyeit. A 0-5%-os terméstöbbletért – amit a hazai ellenőrző vizsgálatokban mutattak ki – nem érdemes termeszteni ezeket az új fajtákat. Hozzá kell ehhez tennünk, hogy az európai fogyasztók meghatározó többsége (70-80%) elutasítja a GM-élelmiszerek fogyasztását.
A GM-növények termesztése során igen fontos probléma a génáramlás/génmegszökés kérdése. Magyarországon a közelmúlt legnagyobb horderejű történése, a GM-fajtákkal szennyezett hagyományos vetőmagtételek (szója és kukorica) megjelenése, vetése, majd megsemmisítése volt.
A Bt-növények folyamatos védelmet biztosítanak a célkártevő ellen. Ez azt jelenti, hogy a növényben a célrovarokat mérgező fehérje a kártevő megjelenésétől függetlenül termelődik, akkor is amikor arra nincs szükség, és olyan növényi részekben is, ahol fölösleges.
A megtermelt Cry1-toxin a növényi sejtekbe zárva hosszú ideig marad lebomlatlan. Méréseink szerint a tarlómaradvánnyal a talajba kerülő Cry-toxin 1-4%-a mérhető vissza még egy év múlva.
A Cry1-toxint termelő növények a pollenszórási periódusban potenciálisan veszélyeztetik a tábla gyomszegélyén élő védett lepkelárvák (hazánkban 214 fajt tartunk nyilván) biztonságos élőhelyeit, amennyiben azokon a Cry1-toxinartalmú pollen kiülepedik. Hazánkban kiemelhetők a kukoricaszegélyen gyakori, csalánféléken lárvakorukban táplálkozó, védett nappali lepkék. A nappali pávaszem Cry1-toxinra kiemelten érzékeny hernyói nevezhetők meg elsősorban.
A védett állatokkal kapcsolatban a természetvédelmi törvény nem engedélyezi az élőhely, így a tápnövény minőségének megváltoztatását!

Nappali pávaszem (Inachis io)
Természetvédelmi értéke: 2000 Ft

PPJ         2012.01.31.

A szabad választás átka

Forrás: www.hajnalvilag.blogspot.com, komlomedia.wordpress.com

Adott egy rekesz alma, benne a szokásos tartalom: vannak nagyon szépek és kicsit csúnyácskák, meg néhány ütődött, romlásnak indult darab.

Ha ez a rekesz egy boltban van, mi történik? A vásárló az alma kilójáért fizet a pénztárnál, így nyilván válogatni kezd, kiveszi a legszebbeket, elvégre ugyanannyit fizet a szép almáért, mint a sérültért. Az első néhány vásárló elégedetten távozik, viszont utánuk már csak a csúnyácska, meg kissé sérült almák maradnak. Kevesebb vásárló lép oda, a kosár lassabban ürül, aki vesz, elégedetlen: hogy lehet ennyit kérni ilyen almákért? Végül az almák fogyása megáll, a sérült almák rothadni kezdenek, a csúnyácskák is megbuggyannak, az almák felét kidobják.

Mi történik, ha az egész rekesz alma az enyém? Az első lépésem, hogy a kicsit sérült almákat kiválogatom, a sérült részt kivágom ha kell, és ezeket eszem meg először (kásába, esetleg almás süteménybe kerülnek). A szépeket kiteszem egy kosárba, ezt esszük napról napra, egyet-egyet. A csúnyácskák hámozva, felvágva megint a reggeli kásába, lepénybe, levesbe kerülnek. Mindegyik almával elégedett vagyok, mert a lehetőségeinek megfelelően használtam fel őket, és az első pillanatban is már menthetetlen darabok kivételével mindegyiket felhasználtam.

Erre varrjatok gombot, közgazdászok, pszichológusok! Mindkét esettel minden rendben van – valójában azonban az első katasztrofálisan rossz a másodikhoz képest. A “szabad” és logikus választás nem feltétlenül a bölcs döntés.

Ha valami az enyém, vagy kiterjesztve: úgy gondolok rá, mint aminek a felhasználásáért felelősséggel tartozom, és rosszul esik minden egyes darab, amit végül ki kell dobnom, akkor jól bánok vele, kihozok belőle mindent, amit lehet, sajnálom, amit végül nem tudok használni. Akár dolgozom is azért, hogy minél többet tudjak megmenteni, nem külső kényszer (törvény vagy pénz) miatt, hanem azért, mert értéknek tekintem magát az “erőforrást”, ami jelenleg egy rekesz alma, olyan, amilyen. Minden, amit sikerül így felhasználnom, sikerélményt ad, összességében boldog vagyok, sőt: egy rekesz nyomott alma akár nagyobb boldogságot jelenthet a számomra (sok munkával “megmentem”: csinálok fagyasztott reszelt almát, almás pitét, almalevest), mint egy reklám almákat tartalmazó.

Ugyanez egy versengő környezetbe helyezve csak elégedetlenséget szül: haragszom arra, aki elvitte a legszebbeket, nem törődöm azokkal, akik utánam jönnek és én is a legszebbeket veszem ki, végül pedig haragszom a boltra, amiért vacak árut próbál rám sózni a drága pénzemért. A bolt pedig mindent elkövet azért, hogy reklám kinézetű almákkal tölthesse meg a rekeszt. Szó szerint bármit, olyan dolgokat is, amikkel nem értenék egyet, ha látnám: a termék java részét a termelőnél hagyja, kenje a hajára; egy csomót kidob, mert nem szép; “nem kérdezi meg”, hogyan marad piros az az alma heteken keresztül, mitől lett háromszor akkora, mint a másik, …

Ha valami az enyém, igyekszem megjavítani, míg ha kívülállóként “megvásárolom”, akkor eldobom, mást választok vagy panaszkodni kezdek. Most miről is beszélek? Egy rekesz almáról, vagy…

• - bármiről, amit tekinthetnék közösségi erőforrásnak? A megtermett almát egymással versenyezve el akarják adni a termelők, vagy úgy gondolják, hogy “ennyi és ilyen almát kaptunk az idén – hogyan hozzuk ki belőle a legtöbbet együtt”? Mert almalé gyártást egyedül nem lehet kezdeni, de húsz gazda már gondolkodhat benne…
• - a boltról, ahol összekeveredik a “miénk” a “valahonnan hozottal”? Ahol a termék árát és kívánatosságát hasonlítom össze, nem törődve azzal, hogy az egyik a “miénk”, aminek felhasználásáért felelősek vagyunk, a másikat hatalmas energiafelhasználással ezer kilométerekről szállították ide.
• - a “termékek” garmadájáról, amelyek között “szabadon” választok? Akkor érzem magam ostobának, ha nem a kívánatosabb terméket választom – és mindegy, hogy ezt esetleg  vegyszeresen kezelték vagy akár genetikai eszközökkel “kívánatosították”, sőt, talán nem is összehasonlítható (“emésztés segítő gyümölcsjoghurt” szemben egy almával). Ezzel pedig távirányítással teszem tönkre az engem helyben ellátó rendszereket ahelyett, hogy segítenék fejlődni neki.
• - az életemről? Amiben van szép és van ütődött, sérült rész, de mivel ma ezernyi élet-sablon lebeg a szemem előtt, nyilván a “menő” darabokat válogatom össze, a “lúzereket” félredobom. Amikor pedig az én lúzer időm eljön, ötletem sincs, hogy ezzel mit lehetne kezdeni? Nem gondolom végig, milyen lesz majd öregnek, betegnek, haldoklónak lenni, mindig csak az ifjú, a csillogó, a lobogó hajú sztárok járnak a fejemben. Pedig a csillogás mulandó, a rekeszben pedig ott van a többi is,
• - és azokból is jó lenne a legtöbbet kihozni, nem hagyni mondjuk az intézményesített elbutulásban, Alzheimer kórban megbuggyanni, plasztikai műtétekkel élő viaszfigurákká silányítani

Naná, hogy ostobaságokat csinálok, pótszereket választok, és főként: bamba értetlenséget a valóság végiggondolása helyett. Az pedig pont olyan, mint egy rekesz alma. Csak a bambaság teszi hasonlóvá egy doboz bonbonhoz (“Az élet olyan, mint egy doboz bonbon. Sosem tudhatod, mit veszel ki belőle.”). Bár a Forrest Gump nagyon jó film, mégis kiábrándító a tény, hogy ma az emberiség a főhőst tekinti példaképnek…

PPJ         2012.01.30.

»Sokan talán úgy érezhetik, hogy a következtetések még ilyen esetben is durva túlzások; ám sajnos az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy társadalmi-szociológiai oldalról korántsem vagyunk olyan helyzetben, hogy túlértékelhessük emberi reakcióink humánus, etikai vonatkozásait.

Például, sokan közülünk elképzelhetetlennek tartják, hogy fejlett és civilizált nagyvárosainkban fosztogatások kezdődjenek csak azért, mert áramszünet van.

Ez azonban szintén csúfos tévedésként dédelgetett illúzió - 1977-ben és 2003-ban New Yorkban ugyanis pontosan ez történt, amikor kialudtak a fények. Tíz perccel az áramszünet kezdete után törték be az első kirakatokat, amit több ezer üzlet kifosztása és szétverése követett.

Mindössze tíz perc kellett ahhoz - ráadásul a nyugati kultúra egyik központjában - hogy civilizáltnak hitt társadalmunk nem elhanyagolható hányada úgy érezze - a szabadrablás nem is olyan rossz dolog. A legrémisztőbb, hogy a fosztogatásokba olyanok is bekapcsolódtak, akik korábban soha, semmilyen törvényt nem szegtek meg; ám a feldúlt üzletek kirakataiból kilógó, "szabadon elvihető" plazmatévéknek még ők sem tudtak ellenállni.«

Hol is hallottunk már ilyen okfejtést? Ja, igen. George Carlin bravúrozott így a másfél órás ívre felépített Life is worth loosing című standup comedy showjában. Logikusan gondolkodó ember volt.  Magyar felirat elérhető!!!
 

Hogy kerül ez ide?

Döbbenetes intenzitásával a Carrington-esemény az igazi, X190-es skálájú kitörés, amely statisztikai becslések szerint 500 évente ismétlődik - átlagosan. De megtörténhet a 2013-as naptevékenységi maximum idején is.

GreenR törzsolvasóknak kötelező irodalom!