PPJ         2009.03.13.

"Egyszer, az egyetemen – kezdtem bele- írtam egy dolgozatot egyik filozófia órára. Nem emlékszem pontosan, mivolt a feladat – valami ismeretelméleti téma. Nagyjából a következőt írtam a dolgozatban: Képzeljétek! A nácik mégsem vesztették el a háborút. Megnyerték és megerősödtek. Elfoglalták a világot, és megsemmisítették az utolsó zsidót, az utolsó cigányt, feketét, kelet-indiait és amerikai indiánt. Azután, mikor ezzel végeztek, elsöpörték az oroszokat és a lengyeleket, a cseheket, a morvákat és a bolgárokat, a szerbeket, a horvátokat – az összes szlávot. Aztán nekiláttak a polinéziaiaknak meg a koreaiaknak, a kínaiaknak meg a japánoknak – az összes ázsiai népnek. Ez hosszú-hosszú ideig tartott, de mikor az egész véget ért, a világon mindenki száz százalékos árja volt, és mindnyájukat nagy-nagy boldogság töltötte el.

Természetesen az iskolákban használt tankönyvek nem említettek többé az árjákon kívül más fajt, más nyelvet a németen kívül, más vallást a hitlerizmuson kívül vagy más politikai rendszert a nemzeti szocializmuson kívül. Nem lett volna értelme. Néhány nemzedék váltotta egymást, aztán már ha akart volna sem írhatott volna senki semmi ettől különbözőt a tankönyvekbe, mert nem ISMERTEK semmi mást.

Egy napon a tokiói Új Heidelberg Egyetemen két fiatal diák beszélgetett. Jóképűek voltak mindketten, ahogy az az árjáktól megszokott, de egyikük mintha kissé zaklatottnak és boldogtalannak látszott volna. Ő volt Kurt. A barátja kérdezgette: „Mi a baj, Kurt? Miért vagy ilyen rosszkedvű mostanában?” „Megmondom neked, Hans.” – válaszolta Kurt – „Van valami, ami zavar – méghozzá mélységesen zavar engem. Nem tudok megszabadulni attól az őrült érzéstől, hogy valami apróságban HAZUDNAK nekünk.”

És így végződött a dolgozat.

Izmael elgondolkodva bólintott. – És a tanárodnak mi volt a véleménye erről?

-   Azt akarta tudni, hogy nekem is van-e egy ugyanolyan őrölt érzésem, mint Kurtnak. Mikor igennel feleltem, azt akarta tudni, szerintem mi ez az apróság, amiben hazudnak nekünk. Nem válaszolhattam mást: „Honnan tudnám? Semmivel sem vagyok jobb helyzetben, mint Kurt.”

Persze azt hitte, nem mondom komolyan. Azt gondolta, ez csak egy ismeretelméleti feladat.

- És te még most is azon töprengsz, hogy hazudtak-e nektek?

- Igen, de nem olyan elkeseredetten, ahogy akkor tettem.

- Nem olyan elkeseredetten? Miért nem?

- Mert rájöttem, hogy gyakorlati szempontból ez semmi különbséget nem jelent. Ha hazudnak nekünk, ha nem, így is, úgy is fel kell kelnünk, és munkába kell mennünk, ki kell fizetnünk a számlákat meg az összes többi.

- Kivéve, persze, ha MINDNYÁJAN gyanítani kezditek, hogy hazudnak nektek – és MINDNYÁJAN rájöttök, mi ez a hazugság.

- Mire gondolsz?

- Ha te egyedül jössz rá, mi a hazugság, akkor valószínűleg igazad van – az nem jelentene nagy különbséget. De ha MINDNYÁJAN rájöttök, akkor az feltehetőleg nagy nagy különbséget jelentene.

- Ez igaz.

- Hát akkor ez az, amiben reménykednünk kell…"

Daniel Quinn: Izmael (7. fejezet)