Horváth Márk – Lovász Ádám: Az ikertornyok sohasem voltak: szimuláció és valóság

PPJ         2015.09.14.

Megkértem Horváth Márk filozófus és Lovász Ádám szociológus urakat, hogy az alábbi videó kapcsán, ha gondolják, kifejtett gondolataikat szívesen közzé teszem ezen felületen is. A Veneratio.eu oldalt jegyző szerzőpáros a tanulmánnyal bemutatják Baudrillard elméletét, főleg történeti szempontból, de filozófiai és elméleti hátteret is nyújtanak, és egy konkrét példán keresztül is megmutatják a szimulakra rendjeit és a szimuláció működését.

>Baudrillard szerint a szimulákrumok nem csupán megölik az eredetit, hanem rögtön fel is 'támasztják' azt. A realitást képtelenné teszik a halálra, s ezáltal a megszületésére se adnak esélyt. Mondhatni, a valóságnak még a hiányát is eltörlik.<
"Az absztrakció ma már nem hasonlatos térképhez, képmáshoz, tükörhöz vagy fogalomhoz. A szimuláció ma már nem területre, referenciális létezőre, szubsztanciára irányul, hanem egy eredet és realitás nélküli reálisnak a modelleken keresztül történő generációja. Hiperreális. A térkép előbbre való a területnél — ez a szimulákrum elsőbbsége — ő hozza létre a területet, s ha újraírnánk a mesét, ma a terület foszlányai porladának szét lassan a térkép felszínén. Nem a térkép a valóságos, hanem az, aminek nyomai itt ott láthatók még abban a sivatagban, ami már nem a Birodalomhoz tartozik, hanem hozzánk. Maga a valóság sivataga." (Jean Baudrillard: A szimulákrum elsőbbsége)

Horváth Márk – Lovász Ádám: Az ikertornyok sohasem voltak: szimuláció és valóság
(LETÖLTHETŐ PDF-ben: Horváth, Lovász Az ikertornyok sohasem voltak)

„A modern tudomány nemcsak a közvetlen érzéki tapasztalattól szabadította meg magát, hanem mindattól, amit a képzelet nyújthatna támaszként. A tér, idő, mozgás és kauzalitás fogalmai mind összeomlanak. Mindaz, amit a megfigyelő közvetlen tapasztalata tartalmaz, valótlanként, irrelevánsként és elhanyagolhatóként van kezelve. Ezen tendencia egy olyan katarzist eredményez, amely az érzékinek minden maradványát elfogyasztja, nem annak érdekében, hogy egy magasabb világhoz vezessen el bennünket (…), hanem a tisztán matematikai gondolkodáshoz, a szám, a differencia nélküli mennyiséghez, szemben a kvalitással, az értelmezhető és élő erőkkel: az absztrakt intellektus extrém elmélyülésével egy spektrális és kabbalisztikus világgal nézünk szembe, ahol nem a dolgokról és jelenségekről van szó többé, hanem olyan árnyékokról, amelyek közös nevezője a szürke és a megkülönböztethetetlen.”[1]

Társadalmunk alapvető sajátossága a mennyiség, a tisztán matematikai uralkodás hegemóniája. Önreprezentációja, önmegjelenítése az, ami dominálja jelenünk társadalmi valóságát, valótlan spektralitását. A hatalomnak egy új formájával van dolgunk, azonban ennek eredete régebbi, mint gondolnánk. A hegemónia fogalmát Antonio Gramsci dolgozta ki elsőként, szembe állítva azt a dominanciával. A dominancia erőszakos hatalomgyakorlás, ahol szilárd és meghatározható különbségek vannak az elnyomók és az elnyomottak között, így ezzel szemben fennáll a szembefordulás, a lázadás lehetősége. Ezzel szemben a hegemónia kifinomultabb, és elsősorban a kulturális normákon keresztül történő hatalomgyakorlás, amely során a tömegek internalizálják ezen uralom világnézeti sajátosságait, eszméit. A társadalmi valóságon eluralkodott egy olyan diabolikus hegemónia, amely önmagát termeli újra szimulációkon keresztül. Ez a hegemónia virtuális hatalommá való átvedlése: „Egy új virtuális hatalom ez, abban az értelemben, hogy uralkodik és mozog egy minden referenst nélkülöző térben, vagyis kizárólag önmaga referenseként.”[2]

horvath_lovasz_ikertornyok.jpg

A New York-i World Trade Center ikertornyai Baudrillard szerint egymást tükrözték saját ön-referens jellegük okán, amelynek alapja a sajátos jelleg totális hiánya, vagyis egy tükröt tükrözött vissza egy tükör.[3] Míg a klasszikus modernitást jelképező Empire State Building Baudrillard szerint a modernitás prométeuszi formáját képviseli, addig a szeptember 11-edike során ledőlt, és ezzel a virtualitás kommunikációs terébe átkerült tornyok már ouroboszi logikát jelenítettek meg. Minden szimbolikus valóság el lett tüntetve, vagy legalábbis el lett süllyesztve az egysíkú üveglapok hálózatába, amely az elektroteknikai hálózatokhoz hasonlóan internalizált minden jelentést. A World Trade Center tornyai a lehető legalacsonyabb rendű, antitradicionális dekulturáltságot testesítették meg Baudrillard nézetében, a kultúra zéró fokát. A tükörfelületek megkétszerezték a külső valóság eseményeit, miközben valójában elnyelték azokat a tornyon belül játszódó gazdasági folyamatok spekulatív valótlansága.

René Guenon A mennyiség uralma és Az idők jelei című 1945-ös munkájában is találkozunk a minőségtelen kvantifikáció veszélyeire való figyelmeztetéssel: „A számjegyek és a számítások a statisztikust ‒ de nem csak a statisztikust, hanem mindenki mást is ‒ a »pontosság« illúziójába ringatják, amely természetesen minden további nélkül »pszeudo-matematikainak« nevezhető, részint azért, mert ezt elmulasztják észrevenni, részint pedig az előre kialakított eszmék miatt, az ilyen számjegyekből csaknem minden kívánt konklúzió levonható, és így azok önmagukban minden jelentőséget nélkülöznek”[4]Hasonlóképpen a felhőkarcolókat is értelmezhetjük pszeudo-építményekként, szimbolikus minőségüktől megfosztott konstrukciókként, akár a heideggeri értelemben vett „áll-ványokként”. A szimulakra társadalma Baudrillardnál lényegét tekintve azonos azzal, amit Guenon és a tradicionalisták a mennyiség uralmának neveznek. Fraktális, kódolható, képletekbe lepárolható, lététől megfosztott létezők maradványai keverdnek szimulációs tengerekben. A modernitásban, véli Guenón, a puszta számszerűségen kívül, minden egyéb megkülönböztetés kizáródik. A modernitás lényegében „az esszenciális egységtől fokozatosan távolodó mozgás”.[5] Baudrillarddal együtt akár amellett is érvelhetnénk, hogy szeptember 11-edike és a hozzá hasonló „balesetek”, szabotázsakciók semmi egyébről sem szólnának, mint a hiperkapitalizmusba torkolló technikai civilizáció megnövekedett mozgássebességének öngyilkos magábafordulásáról. Mint a Világkígyó, a saját farkába harap, saját eredetéhez, gazdasági központjához tér vissza a tőke hatalma.

Mint megjegyzi: „Az univerzális mint idea öngyilkosságra kárhoztatik, amint globalizálódik.”[6]Távolról sem véletlen, hogy a terrortámadásokkal kapcsolatban említi ezt a posztmodern filozófus. Az ikertornyok áldozatok, a globalizálódott médianyilvánosság számára olyan bemutatt és feláldozott „többletek”, amelyek értéküket nem a létükből, hanem a hiányukból merítik. A hiperkapitalizmusnak minden kultúrát sajátságos tér- és időkezelésétől meg kell fosztania, hogy a rendszerébe foghassa az összes kultúrát, mivel saját értékekkel nem rendelkezik többé. Egy kultúra, amely elvesztette az értékeit, csupán más kultúrák értékeinek a megtámadásával képes elégtételt venni saját hiányán.[7]

Hogyan épülnek fel a szimulakrum rendjei, hogyan válik totálissá ennek a rendszernek a valótlansága és értéktelensége? A szimulakrumnak alapvetően három rendje különböztethető meg, amihez később egy negyediket is megalkotott a francia teoretikus. A szimulakrum első rendjében a valóság reprezentációja egyértelműen egy mesterséges, attól elkülönülő reprezentáció (regény, kép, festmény). A szimulakrum második rendjében már elmosódik a határ valóság és reprezentáció között, amire Baudrillard egy Borges-esszét hoz fel példaként. A szimulakrum harmadik rendje meghaladja a fenti kettőt, de úgy, hogy azoknak bizonyos jellegzetességeit megtartva egy hipervalóságot hoz létre, mely a valóság vagy eredet nélküli valóságmodellek során konstruálódik meg, azaz algoritmikusan termelődik, hasonlóan a számítógépes kódok által megalkotott virtuális valósághoz. Ez a szimuláció rendjének visszafordulása, hiszen immár a modell megelőzi a valóst, vagy Borges esszéjében a térkép megelőzi a területet. Mindez nem jelenti azt, hogy a valóság mint olyan eltűnt volna, hanem egyfajta közöny és elidegenedés van mindkettőtől, tehát a fent körülírt megfordulás a valóság és a reprezentáció kapcsolatában Baudrillard szerint irrelevánssá válik.

Természetesen a szimulakrumok totalitása sem egyik pillanatról a másikra érkezett el. Mind a négy rend vagy történeti szakasz, vagy érték és egy egyenlőségi pricípium által meghatározott, ez az a princípium, ami alapján a társadalmi értéket mérik, cserélik, illetve érvényre juttatják. A szimulakrum rendjei tehát a társadalmi gyakorlaton keresztül valósulnak meg, melyeknek ‒ Baudrillard szerint ‒ imperszonális, tudatalatti kényszerítő ereje van a cselekvőre.[8] A rendek mindegyike a világot modellezi az „általános egyenlőség” princípiumán keresztül, ami az összehasonlítás, klasszifikáció és a rendezett csere kereteit szabja meg a rendszeren belüli egységek, részek között.

Hogy a négy rend alapvetéseit megértsük, vizsgáljuk meg Gary Genosko táblázatát:[9]

Törvényszerűség /
központi érték
Domináns forma Szemiotikai
jellegzetesség
Jel formája
természet hamisítvány (counterfeit) véletlenszerű/
semleges
korrupt
szimbólum
piac termelés szeriália ikon
struktúra szimuláció a kód uralma Saussure-i jel
fraktál proliferáció metonimikus index

 

A következőkben Gary Genosko ‒ elsősorban szemiotikai ‒ táblázata, illetve Pawlett történeti vizsgálódása alapján igyekszünk a szimulakra négy rendjét részletesen felvázolni. Baudrillard elméleti felosztása, rendszerezése a reneszánsszal, pontosabban a késő 15. századdal kezdődik, tehát a szimulakra első rendje egybeesik a feudális rendszer kiüresedésével, amikor is az emelkedő burzsoá osztály lerombolta a feudális rendszer rögzített és szabályozott cserefolyamatait. A szimulakra első rendjének baudrillardi megnevezése az „utánzat” (counterfeit), de itt az érték még természetes törvényen, a használati értéken kereszül működik, ez egyenlőség az alapja. Baudrillard kiemeli, hogy a feudális rendszer helyébe lépő, és az azt fokozatosan elpusztító demokratikus parlamentáris rendszer a jelek szintjén túltermelést hozott létre, hiszen a jelentés, illetve a jelek cseréjét többé nem határozta meg a státusz, rang vagy a születés, és egy szabadabb csere jötett létre a „jelek játékán keresztül”, ami a divatban és a fogyasztásban jelentek meg.[10] Az így fellépő jeleket Baudrillard hamisnak (counterfeit) és önkényesnek nevezi, a szimbolikus kötöttségek egyfajta szimulakrumainak, aminek előbbi még valamelyest absztrakt referenciául szolgált.[11] Teljesen új jelenségek és új társadalmi gyakorlatok váltak lehetővé a szimulakum első rendjében. Ezek a barokk, a színházi illúzió, illetve az ezeken keresztül kibontakozó új művészeti és építészeti folyamatok. Baudrillard ezt a jelenséget a „stukkókon” keresztül elemzi több munkájában is.[12]

A második szakasz az ipari forradalom időszaka, ezt az időszakot Pawlett az 1750-es évekre teszi Nyugat-Európában, és Baudrillard a termelés fogalmával (production) írja körül, ahol az érték már piaci szabályok szerint, a „gazdasági csere-érték” alapján működik. A szimulakra második rendjében Baudrillard emeli az irányítás szintjét, hiszen itt a rendszer a termelésen keresztül kívánja szabályozni a jelek és feltűnések játékát, így egy magasabb rendet megalkotván az ekvivalenciának. Genosko kiemeli, hogy mindez a termelés indusztriális gyakorlatán és a nyelvben megjelenő operativitáson keresztül válik valóra. A szimulakrum második rendjében az általános ekvivalenciát az osztály- és piaci kapcsolatok jelentik, tehát az árucikkek gazdasági csere-értéken alapuló cseréje. Pawlett kommentárja felfedi Baudrillard elméletének Walter Benjamin-i gyökereit: „…amint a legfőbb »eredet« vagy referense ezen dolgoknak egyszerűen szóba se kerülhet a tömeggyártott termékek esetében, az eredeti referens kihalása egyedül képes meghatározni az ekvivalenciák általános törvényét, vagyis, a termelésnek mint olyannak a lehetőségét.”[13]Benjamin A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában című műve kezdetén előrebocsátja, hogy a művészeti munkák mindig is reprodukálhatóak voltak, de a korai reprodukciós folyamatok (kiöntés, dombornyomás, fába vésés) megőrizték a művészeti munka unikalitását, azt, amit Benjamin aurának nevez.[14] A litográfia elterjedésével a 19. században a sokszorosító technológia radikálisan új stádiumba lépett, ami a reprodukálás folyamatának gyorsulásával együtt a darabszám drámai növekedésével járt együtt, így Benjamin szerint a litográfia látta el először képekkel a mindennapi életet. A folyamat kiteljesedését Benjamin a fotográfiában és a filmben látta, külön megemlítve a már Debord figyelmét is felkeltő hangosfilmet. Benjamin szerint az eredeti munka rendelkezik az aura teljes autoritásával, míg a technikai reprodukció során éppen ez veszik el véglegesen. Mint megjegyzi, az aura fontossága csökken abban a korban, ahol a művészeti munkákat mechanikus úton reprodukálják.[15] Baudrillard szerint a második rend mechanikus reprodukción keresztül létrejövő jeleire a durvaság, az indusztriális ismétlő jelleg, a funkcionalitásból eredő lelketlenség és üresség lesz jellemző, szemben a „stukkók” által megjelenített első rend diabolikus, varázslatos, illúziószerű jeleivel. Megszűnik a stabil ekvivalencia a jel és referencia között, illetve a jel és a jelölt között, ezzel egy instabil jelentés jön létre, ami a Baudrillard számára oly jelentős bináris felosztások berobbanásával jár. Baudrillard kiemeli, hogy az első és a második rendben a valóság még létezik, és a szimuláció sikerét a valósággal szemben mérjük, ez csak a harmadik rend kialakulása során fordul át a reprezentáció javára, mikor is a modell generálja a hipervalóságot.[16]

A harmadik rend jellegzetességei a DNS és a digitalitás, ami a Simulacra and Simulation c. mű számos esszéje alapjául is szolgál. A harmadik rend egy még nagyobb fokú irányítást eredményez előrejelzéseken, szimulációkon, mutáción keresztül. Eltűnik, felszámolódik a valóság, a referencia, de Baudrillard szerint a társadalmon belüli feszültségek, ellentmondások nem hogy felszámolódtak volna, hanem egyenesen fokozódtak.[17] Richard J. Lane rámutat Baudrillard aggodalmára a harmadik renddel kapcsolatban, miszerint a modell által generált hipervalóság egy valós eredet nélküli világot fog eredményezni, ahol a hipervalós lesz a domináns formája a világ megélésének és egyben megértésének is.[18] Lyotard a The Postmodern Condition című művében tárgyalja a performatív tudás kérdését, amely gondolat nagy hatást gyakorolt Baudrillard elméletére.[19] Lyotard szerint a technológia optimalizálja a teljesítményt, de nem vezet alaposabb megértéshez; a számítógépek használata nem eredményezi az univerzum mélyebb megértését, csupán a technológiai funkcionalitás fokozottan hatásosabb és produktívabb módjához vezet. Lyotard véleményében a posztmodern korban az olyan filozófiai idálok, mint az „igazság” vagy az „etika”, alárendelődnek a technikai performativitásnak, és így még az oktatásban is a számítógépes tudományok és genetikai tervezés fog előnyt élvezni az olyan tradicionális tárgyakkal szemben, mint a filozófia, vagy a művészetek.[20]

Jean Baudrillard az analóg technikáról a digitális technológiára való átállásban elméletének igazolását látta. Baudrillard szerint a társadalmat a tesztelésen és a mérésen keresztül konstruálják meg, eleve sugalmazott válaszokkal, megszűrt tartalmakkal. Ez a meghatározatlanság a társadalom minden szféráját érinti, főleg azokat, melyek a szimulakrum második rendjének felépítésében jeleskedtek: ezek a történelem, a közgazdaságtan, a kultúra és a politika. Arthur Kroker Spasm: Virtual Reality, Android Music and Electric Flesh c. könyvében így írja körül a harmadik rend baudrillardi társadalmát: „…ez egy olyan kor, amelyre a csábítás jellemző, nem pedig az ideológia, egy olyan kor amelyet az »immanens megfordíthatóság« furcsa, ám ellenállhatatlan logikája határoz meg, egy olyan kor, amelyet a »meggyőzés gépezete« és nem a manipulációé jellemez, itt a dolgok csak annyiban érdekesek, amennyiben saját eltűnésük fatális ígéretével kecsegtetnek. Egy összeomló (crash) politikai elmélet [Baudrillard-é], egy olyan századvégnek ahol a tradicionális jelölők (sign-referents) kétségbeesetten önmaguk ellentéteivé vedlenek át. Egy összeomló kultúra (crash culture), ahol a beomlott szubjektivitás és a politikai akaratvesztettség egy olyan hatalom diadalát képviseli, amely a művészetivé vált technológia nyelvén beszél: a virtuális valóság virtuális hatalma”.[21]A szimulakra második rendje instabil és nagyon hamar átlép ebbe a harmadik rendbe.[22] A harmadik rend korszakát Baudrillard a ’70-es, ’80-as évek késő kapitalista társadalmaira alkalmazza, amelynek az alapja a kód, vagyis az „érték strukturális törvénye”, ami a „jel-csere értéken” keresztül valósul meg. Baudrillard itt veti fel a hipervalóság kérdését, amely véget vet a valósnak, mint referenciának, és mint modell meghaladja, átlépi azt. Baudrillard a Passwords-ben megjegyzi, hogy a virtualitás eredendően a valósággal szemben áll, de a modern technológiák hirtelen előrelépésének köszönhetően a valóság van eltűnőben, illetve a két fogalom közötti dialektikus viszony számolódik fel.[23] Baudrillard így ír kései munkájában a virtualitásról: „A virtuális most már az, ami a valóság helyét veszi át, a valóság végső megoldása, amennyiben a világ diadalát viszi végbe, valamint azzal párhuzamosan, a világ feloldódását. Ennél a pontnál a virtuális gondol el bennünket: nincsen szüksége a gondolkodó szubjektumra, a cselekvő szubjektumra, minden a technológiai mediáción keresztül történik.”[24]Hegarty mindehhez még hozzáteszi, hogy a szimulakrum harmadik rendjében a szimuláció már nem imitáció, hanem helyettesítés, és nincs többé valóság, amit imitálni lehetne.[25] Mint Guénon megjegyzi, senki és semmi nincs többé a helyén.[26] A szimuláció korában valóban egyetlen szimbolikus érték sem foglalja el a hozzá méltó helyet, helyette csak a digitalizációt és ezen keresztül a szimulakra termelését elősegítő fraktalizált káosz uralkodik a valóságon. Kizárólag a techno-tudományos komplexum struktúrái stabilizálódnak az instabilitás rendszerében, a szimbólum nélküli dekulturáltságban, ahogy a Word Trade Center épületei kiemelkedtek a városképből. A szimulakra tehát ezt a szimbólum nélküli össztársadalmi valótlanságot jelentené. Ez nem azt jelenti, hogy a szimbólumoknak ne lenne örök relevanciájuk vagy létük, mivel az igazság princípiuma örökké való, hanem azt a degenerálódott társadalmi nyilvánosságot írja le, amely kivetette a transzcendens értékeket, helyettesítve azokat a köz- és magánélet, jó és rossz, férfi és nő kategóriáinak berobbanásaival, inverzíóival. Baudrillard „előszeretettel” ír a transzszexualitás és transzvesztitizmus jelenségéről, mondván, hogy a sztárok mindnyájan „mutánsok, transzvesztiták, genetikai barokk lények, akiknek erotikus külsősége elfedi a sajátos jegyek általános hiányát. (…) Michael Jackson egy magányos mutáns, egy olyan hibridizáció előfutára, amely tökéletes azért, mert univerzális ‒ egy faj, amely véget vet minden fajnak.” [27] Miért is vagyunk mind univerzálisan transzszexuálisak a hiperkapitalizmus viszonyai között? A rendszer érdekei megkövetelik az identitás bizonytalanságát, a szilárd identitások száműzését vagy marginalizálást a nyilvánosságban. A rendszer számára a bizonytalanság univerzalitása az elsődleges; az embert formálható masszává, ragasztóvá, gépzsírrá degradálja. Nincs szexualitás, nincs nemiség, nincs magánélet, nincs közösség, ezek helyett a hipervalóság, a több mint valós rendszere van. Baudrillard szerint a ’80-as évek társadalma egy negyedik rend felé halad, ami egy fraktális vagy virális rend, ahol az érték referencia nélkül bármilyen irányba sugároz: nincs többé ekvivalencia, nincs az értéknek törvénye, és ezt a negyedik rendet egy külön munkában elemzi.[28] A negyedik rend során a degenerálódás a lét egészen mély rétegeibe hatol. Az organikusságot felszámolta a szimulakrumok elterjedése, amint ezt Evola is érzékelte: „Pontosan azért, mert semmilyen organikus civilizáció nem létezik már, pontosan abból adódóan, hogy a feloldódás már a lét minden szintjére átterjedt, a múlt értékei megszűntek létezni.”[29]

Civilizációnk, a szimulakrák által fertőződött ál-civilizáció, az inorganikusság léttelenségének kibomlása. A testet és a nemiséget ezért száműzi: organikusnak lenni eretnekség. Feloldódott minden érték. Evola azonban fatalitás helyett a benső értékekre és szilárdságra való támaszkodást, valamint a modern technológia és kulturális tendenciák szelektív alkalmazását helyezi előtérbe individuális megoldás gyanánt. Transzszexuálisok vagyunk mindannyian, képtelenség visszatérni pillanatnyilag a kiindulóponthoz, addig, amíg életben van a Világkígyó. Ennek dacára bizakodnia kell „a lélek-arisztokratának” abban, hogy a Világkígyó elpusztítható. A léttelenségből még teremtődhet lét. Hasonló gondolatot azonosít Heidegger gondolkodásában András Sándor filozófus: „A technika ahogy-léte (Wesen), az áll-vány kétértelmű, ahogy minden leplezetlenülésé, vagyis az igazságé. Egyrészt megrendel (bestellen) és eltorzít (verstellen), így az igazságot veszélyezteti, másrészt az alkalom-adásban (im Gewahrenden) sajátosul, amiben az ember egyszer majd talán képes lesz arra, hogy az igazság érkezéséhez szükségesen használtassék. A kétértelműség a rejtésé és leplezetlenülésé.”[30]

Az áll-vány (Ge-stell) ahogy-léte ebben a megvilágításban, a technika kétértelműségét a lét feltárására, ugyanakkor, annak eltüntetésére való alkalmasságát jelölné. Az istenség, a szent, az volna, ami alkalmat ad az istenek jelentkezésére. András Heidegger olvasatában a szent engedi igazán a létezőt a létbe, ennek a leplezetlenülésnek mintegy előfeltétele.[31] A szimulakrum egyfajta akadálya volna a leplezetlenülésnek. Nem ad (legalábbis nyilvánosan) az elsötétült társadalmi nyilvánosságban a szent. Az alkalom adó, ami adná az alkalmat, átmenetileg inoperatívvá válik. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a szimulakrák korában, a technika ahogy-léte által átszínezett társadalmi rendszerben, a működésképtelenség, az inoperativitás válik normává, intézményesült hamis tudattá. A kényszer, folytatja András, Heideggernél szorosan összefügg az áll-vánnyal, azzal együtt adódik.[32] Inhumán technológiai expanzió idézi elő az össztársadalmi valótlanságot.

Bizonyított számunkra, hogy a valótlanság zártságában az egyedüli kiút a nyitottság, méghozzá a másik felé irányuló újdonsult mozgás. Az áll-vány destrukciója hordozza magában a meghatározatlanságtól való megszabadulást, olyan megértést, amely felhasítja a rendszertelenséget, és helyreállítja a világ rendjét metafizikai értelemben. A rendszer már kialakult, azonban kialakultsága, kialakítottsága távolról sem jelenti a visszatérés lehetetlenségét, a lét egyszer és mindekorra való bezáródását a transzcendencia előtt. Aki tudatlan, nem sejtheti meg annak az aboriginális meghatározatlanságnak a mélyrétegeit, amelyből előfakadt a hamis létezők sokasága. Ezt a sokaságot száműzni már nem tudjuk, viszont a nyíltságnak nem is árthatnak igazán a transzcendencia számára zárt tudattal megvert tudattalanok. A metafizika igazságai ugyanis függetlenek attól, hogy valaki kételkedik-e bennük, vagy egyáltalában van-e olyan tudat, amely kételkedhetne bennük. Az egész világ, beleértve a meghatározatlanság tengerén úszó hamis meghatározottságokat, azok valamennyi nyomorúságos áll-ványával egyetemben, képtelen bármit is ártani az igazságnak. Amennyiben számít nekünk, a kibernetikus révedezésekbe fulladó nemzedékek tagjainak az igazság, csakis a virtualitással szemben állva válhatunk képessé egy restauratív igazság helyreállítására. Ezen helyreállítás, helyreállítódás viszont csakis akkor vihető végbe sikeresen, amennyiben meghaladjuk a fatalizmust, és elismerjük, hogy a hiper­kapitalizmus képtelen ártani a lét igazságának. Az ártalom, a rontás szisztematizálódása a legmélyebb bensőségesség számára felszíni entropikus energiapont marad. Ettől még a mélységek negentrópiájába vetett remény megmarad bennünk, a hazug létezők ahogy-létében kételkedőkben. Paul Virilio arra figyelmeztet bennünket, hogy a technológiai gyorsulás egyáltalán nem negentropikus, vagyis reménykeltő, olyan tendencia, amely reményre adhat okot: „…a termelés delokalizációja nem a tevékenységnek valamely relokalizációjához vezet (…) Sokkal inkább a városi ember átfogó és kíméletlen EXTERNALI­ZÁCIÓJÁHOZ ‒ KISZERVEZÉSÉHEZ.”[33]

Egyetemes kiszervezéssel fenyegeti az emberi élet alapjait az áll-vány destruktivitása. Ez nemcsak veszély, hanem lehetőség: a gyökeres civilizációs fordulat lehetősége és szükségszerűsége. A kilátás előfeltétele a hazugságok leleplezése, az időnyerés alternatív alakzatok újrafelfedezésén keresztül. Ez nem valamely geometriai absztrakció, sokkal inkább gyakorlatias felszólítás olyan közösségek restaurációjára, újraalapítására, amelyek megtagadják a szimuláció sokszorosítását.

A két torony nem pusztult el, mert soha nem is létezett, szimbolikus értelemben negativi­tásnak voltak tekinthetők. A pusztítás nem a tornyok összedőlése volt, hanem léttelen, üres létezésük, amelyek, akárcsak az üvegfelületük, hamisan tükröztek vissza minden értéket, teljességgel deszakralizálva őket.

Amikor a szimulációra gondolunk, fejünkön repedés keletkezik, amely a maga formájára alakítja át az időt. Szolárium-barna nő előállítja az alakzatok hazugságának energiaszintjét, olyan kilátást, amelynek nincsen dimenziója. A dimenziótlanság átalakítása előkészítetlen energicsatornákat, szétszakadó műanyagpályákat formál. A destruktív dezorganizáció olyan kérdés, amelyre a választ meg kell tagadni egy lehetetlen cserén keresztül. Ebben a cserében a tér felfalódik az idő által, vagyis entrópiába süllyed még a megsemmisülés is. Az energia elektromos, és így tovább. Aki tudatos, az érzi az energia potencialitását, annak a rejtett mélységnek a lehetséges leplezetlenülését, amely a személy legbensőbb magvában található. Mozgási energia, elektromos energia, mágneses energia: negatív spiritualitás.

A fizikai világ repedezéseinek teoretizálása a szimulákrum, a szimulákrumokat számba vevő diskurzív kibontakozás. Átestünk a valóság soha nem hazudó kapuján, és felfedeztük jelenlegi kilátástalanságunk alaptalanságát. A kilátástalanság addig releváns, amíg feledésben marad az alap. Ezen alapra csupán utalni vagyunk képesek. Az alap az, András Sándor szavaival élve: „ami a borban a szesz, erjedten-erjedő és erjesztő.”[34]A szellem ezen valóságot kívánja képviselni, akkor is, ha az emberek tömegei ezt az igényt látszólag megtagadják.

BIBLIOGRÁFIA:

András Sándor: Heidegger és a szent, Budapest: Osiris-Századvég, 1994
Baudrillard, Jean, Lotringer, Sylvére: The Agony of Power, Los Angeles: Semiotext(e), 2010
Baudrillard, Jean: Passwords, London, New York: Verso, 2003 [2002]
Baudrillard, Jean: Simulacra and Simulation. The Body, In Theory: Histories of Cultural Materialism, Ann Arbor: University of Michigan Press, 1995
Baudrillard, Jean: Symbolic Exchange and Death, London, Thousand Oaks, New Delhi: SAGE, 2002 [1976]
Baudrillard, Jean: The Mirror of Production, St. Louis, Telos Press Publishing, 1975 [1973]
Baudrillard, Jean: The Perfect Crime, London and New York, Verso, 2008
Baudrillard, Jean: The Spirit of Terrorism, London and New York: Verso, 2013 [2002]
Baudrillard, Jean: The Transparency of Evil: Essays on Extreme Phenomena. London and New York: Verso, 2009 [1990]
Benjamin, Walter: The Work of Art in the Age of Mechanical Reproduction, London and New York: Penguin Books, 2008 [1936]
Evola, Julius: Ride the Tiger: A Survival Manual for the Aristocrats of the Soul Rochester, Vermont: Inner Traditions, 2003 [1961]
Genosko, Gary: Baudrillard and Signs: Signification Ablaze, New York: Routledge 2002 [1994]
Guénon, René: A mennyiség uralma és Az idők jelei, Debrecen: Kvintesszencia Kiadó, 2006
Guénon, René: A modern világ válsága, Debrecen: Kvintesszencia, 2008
Hegarty, Paul: Baudrillard: Live Theory, London and New York, A&C Black, 2004
Heidegger, Martin: Seminare, Frankfurt am Main: Klostermann, 1986
Kroker, Arthur: Spasm: Virtual Reality, Android Music and Electric Flesh, New York: Palgrave Macmillan, 1993
Lane, Richard J.: Jean Baudrillard, New York: Routledge, 2008 [2000]
Lyotard, Jean-Francois: The Posmodern Condition: A Report on Knowledge, The University of Minnesota, 1984 [1979]
Virilio, Paul: The Great Accelerator, Cambridge: Polity Press, 2012 [2010]

LÁBJEGYZET:
[1] Julius Evola: Ride the Tiger: A Survival Manual for the Aristocrats of the Soul, Rochester, Vermont: Inner Traditions, 2003 [1961]: 136.
[2] Jean Baudrillard, Sylvére Lotringer, Sylvére: The Agony of Power, Los Angeles: Semiotext(e), 2010, 93.
[3] Uo.: 92.
[4] René Guénon: A mennyiség uralma és Az idők jelei, Budapest: Kvintesszencia Kiadó, 2006 [1945]: 83.
[5] Guénon: 2006 [1945]: 57.
[6] Jean Baudrillard: The Spirit of Terrorism, London and New York: Verso, 2013 [2002]: 71.
[7] Baudrillard: 2013 [2002]: 74.
[8] William Pawlett: Jean Baudrillard: Against Banality, New York: Routledge, 2007, 74.
[9] Gary Genosko: Baudrillard and Signs: Signification Ablaze, New York: Routledge 2002 [1994].
[10] Pawlett: 2007: 74.
[11] Jean Baudrillard: Simulacra and Simulation. The Body, In Theory: Histories of Cultural Materialism, University of Michigan Press, 1995.
[12] „Baudrillard hangsúlyozza a stukkó használatát és a trompe l’oeil művészi eszközét mint ezen periódus tipikus jellegzetességét. A stukkó egy fogalom, amely az olasz reneszánszból ered, egyfajta gipsz vakolat, amellyel építészeti felületeket vontak be, létrehozva ezáltal díszes tereket. A trompe l’oeil festészet szó szerint annyit jelent, mint »a szem megtévesztése«, a háromdimenzió illúzióját jeleníti meg, olyannyira, hogy a 2D kép valódiként hathat. A szimulakráknak minden egyes rendje átrendezi a világot, hogy érthetőbb, irányíthatóbb és menedzselhetőbb legyen. A hamisítvány ezt csupán »a szubsztancia és a forma szintjén éri el, nem a relációk és struktúrák szintjén.« (1993a: 53) A stukkót egyfajta »univerzális szubsztancia« gyanánt alkalmazták, amelyből bármilyen formát alakíthattak – egy általános, ám akkoriban még korlátozott ekvivalenciaként..” William Pawlett: 2007: 75.
[13] Pawlett: 2007: 74.
[14] Walter Benjamin: The Work of Art in the Age of Mechanical Reproduction, London and New York: Penguin Books, 2008 [1936]: 2-5.
[15] Benjamin: 2008 [1936]: 6-9.
[16] Richard J. Lane: Jean Baudrillard, New York: Routledge, 2008 [2000]: 86.
[17] Erről lásd: Baudrillard: The Transparency of Evil, The Spirit of Terrorism, The Perfect Crime c. műveket!
[18] Lane: 2008 [2000]: 86.
[19] Jean-Francois Lyotard: The Posmodern Condition: A Report on Knowledge, The University of Minnesota, 1984 [1979]: 41-53.
[20] Richard J. Lane: 2008 [2000]: 89.
[21] Arthur Kroker: Spasm: Virtual Reality, Android Music and Electric Flesh, New York: Palgrave Macmillan, 1993: 165.
[22] Pawlett: 2007: 75.
[23] Baudrillard: Passwords: 2003 [2002]: 41.
[24] Baudrillard: Passwords: 2003 [2002]: 42.
[25] Hegarty: 2004: 50.
[26] Guénon: A modern világ válsága, 81.
[27] Baudrillard: The Transparency of Evil 2009 [1990]: 23.
[28] Pawlett: 2007: 72.
[29] Julius Evola: Ride the Tiger, 162.
[30] András Sándor: Heidegger és a szent, Budapest: Osiris-Századvég, 1994: 157.
[31] Uo. 60
[32] András: 1994: 183. és Heidegger: Seminare, Frankfurt am Main: Klostermann, 1986, 390.
[33] Virilio: The Great Accelerator, Polity Press, 2012 (2010)
[34] András Sándor: 1994: 81.

         szólj hozzá

Címkék: usa videó filozófia természet környezet urbanizáció ökofilozófia horváth márk lovász ádám

Tetszett? Oszd meg!

Share/Bookmark

        

Ördög és fenntarthatóság? - Jacopo Simonetta

PPJ         2015.01.07.

Az alábbi kitekintőt az FFEK.hu, vagyis a Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport honlapján találtam a "Az Ördög, létezik? Jacopo Simonetta írása" címmel. "...fontos minden olyan felvetés, amely a mai ember számára elfogadható magyarázatot ad valamely mitikus lény létére, amely a mai gondolkodás keretei között kísérli meg értelmezni a mitikus képeket. Emiatt tesszük közzé a kitekintő részeként Jacopo Simonetta írását." - írják az FFEK.hu oldalon. Az alábbi kedvhozó kiemelt részlet után tehát a teljes szövegért irány az FFEK!

cropped-unity-banner11.jpg

"A ma embere nem lát sem előre, sem hátra. Elvesztette már minden kapcsolatát a világgal. Nem látja, nem érzi sem a tündéreket, sem az angyalokat, de az ördögöket, lidérceket, sárkányokat, démonokat sem. Holott együtt él velük. Ezek a lények úgy foglalnak helyet az ember és a természet közti kapcsolatot lehetővé tevő és fenntartó mítoszokban, mint az egyes élőlények künn a nagyvilágban. A mítoszok nem világ-magyarázatok. Kevesebbek is, többek is annál. Jung szerint a mítosz egyfelől összeköti az embert az ősök világával, folytonosságot, biztonságot jelent, másfelől pedig a teremtett világhoz kapcsolja, magyarán: megmutatja helyét a világban, összekapcsolja őt múltjával és jelenével, ezáltal meghatározza jövőjét. Akinek nincs múltja, nincs jelene, és jövője sem lehet. Az ősök útjára visszatalálni, újra felfedezni mítoszainkat nem álmodozás, nem valamiféle történelem-tudományi szakkérdés, ellenkezőleg: fennmaradásunk, unokáink léte függ tőle. A mítosz nem egyszerűen segíti a világban való tájékozódásunkat. Olyasmit ad, amit a tudomány, a technika sohasem: midőn megszemélyesíti a körülöttünk lévő világ természetes rendszereit, egyfelől minden egyes ember számára kézzelfoghatóvá teszi azt, amit a kései utódok rendszerműködésnek neveznek, másfelől – s itt talán ez a lényeg – tudatosítják az emberben: vannak társai a teremtésben, olyan társak, akikkel együtt kell működnie. A folyó tündére, maga a folyó. A filozófusok, ha értenék, azt mondanák: teljes fizikai és metafizikai valójában. A Tisza eredetmondája, hitregéink sora, számos tündérmese, és persze a napfogyatkozás citált magyarázata elmondható olyan nyelven is, amiből a ma geográfusai, ökológusai, filozófusai, riporterei s talán – ha eleget ültek az iskolapadban – hétköznapi emberei is értenek, vagy ha nem is értenek, de elfogadnak. Ami e nyelven közvetíthetetlen a tudat, a tudat, hogy az ember s a teremtett világ csupán ugyanazon Isteni Ige különböző megnyilvánulása. A tudat, hogy felelősek vagyunk világért, hogy nem használhatjuk szabadon a földet. A folyó nem a miénk, ahogy az ártér sem. Nem emelhetünk gátakat a víz partján. Nem törhetjük fel szabadon és vég nélkül a földeket. Nem rendelkezünk sem velük, sem a rajta élőkkel. – Fűnek, fának, s mindannak, ami e tájon él – feleli Aranymag Frodó kérdésére egy másik mítoszban, nincs más tulajdonosa, csak önmaga. Bombadil Toma csak a gazda. Évezredeken, hosszú-hosszú nemzedékek során át élt népünk e bölcsességgel, a nélkül persze, hogy tudott volna a Gyűrűről és persze Bombadil Tomáról. Az ember nem birtokosa, gazdája a tájnak. Együtt él vele. Ha táj pusztul, leépül – lakjon bár üvegpalotában, elefántcsont-toronyban, vele pusztul, sorvad az ember is." (Részlet. A teljes szöveg itt: FFEK - "Az Ördög, létezik? Jacopo Simonetta írása")

További olvasmányok, tanulmányok:

Az Ökotáj folyóirat 2009. 41-42. számának tematikus címe: Molochkauszt
Benne ökológia, gazdaság, ökofilozófia és társadalom egy nem mindennapi, de annál súlyosabb olvasatban.

Érdemes továbbá a humánökológusoknak is megismerkedni a tradicionális metafizikai tudatökológiai alapelvekkel:
az ArsNaturæ ökofilofiai műhely weboldalán és igényes folyóirat kiadványában.

Végül, de nem utoljára:
Tündérek megzavarása miatt állt le egy útépítés - Izlandon hónapok óta tiltakoznak egy útépítés ellen. A tiltakozók egyik fő érve, hogy a készülő út megzavarná a tájon élő tündérek és manók életét. A természetvédők szeretnék megakadályozni, hogy út szelje át az ott lévő védett lávamezőt.

moloch_.png

         szólj hozzá

Címkék: filozófia fenntartható fejlődés fenntarthatóság ffek humánökológia ökofilozófia tudatökológia Ars Naturæ

Tetszett? Oszd meg!

Share/Bookmark

        

A természetfeletti és a természetalatti megnyilvánulása a természetben

PPJ         2014.08.07.

modern-popular-pop-art-man-and-woman-abstract.jpg„Szegfűvirágleheletzugatagos-örömillatú délövi szélben, fülemüleszavú-méhzizegésű liget susogó sűrűjében” a kezdet finomságát és lágyságát a vég durvasága és alvadt szilárdsága váltja fel: a fehérséggel áthatott üde színességet az elmosódó színek egyre tónustalanabb szürkesége. A tündéreket és királyfikat a feminista és a manager: az ólomvázra fröcskölt szilikonfúria és a teknősbékaszerű páncélos puhatestű. Észak dominanciáját délé, a heroikus férfiét a démoni nőé, a királyokét a plebsé, az épségét a betegségé, az eleven szellemét a gépé, a szférák zenéjét a gépzaj, a minőséget a mennyiség. A Föld mozdulatlan és a világ közepében tündöklő paradicsomát egy űrben bolyongó sárgolyó, ami egy „nagy bumm” révén véletlenül „élhető feltételeket” eredményezett, s a „létért folytatott küzdelemben” a majomemberből „homo sapienst”. A létesülés egyre mohóbban elnyeli a Létet, ami passzívan mint létromlás, aktívan mint létrontás ölt testet. Az alászállás folyamata nemcsak az emberi társadalomban mutatkozik meg, hanem a megnyilvánuló természet általános körülményei közepette is. Bizonyos értelemben – bár kétségtelenül nehezebben tetten érhető módon – az egyes fajokon belül is, de leginkább magasabbrendű ideákat megtestesítő létformák eltűnésével, és új, sötét ideákat megtestesítő fajok materializációjával. A pázsit gyomtársulás lesz, az ambrózia parlagfű, a tölgyerdő akác, a kipusztult méhek méze ipari édesítőszer, a rét és a folyópart szúnyog- és kullancsfészek; s az adakozás hiánya ráksejtté, a szellem anyaggá, a szeretet gonoszsággá, az önfeladás önzéssé, a beavatás szektaextázissá és drogizmussá, az öreg bölcs vén hülyévé: – az elixír méreggé lesz.

...
A részlet teljes terjedelmében az Ars Naturæ tudatökológiai és környezetfilozófiai műhely online elérhetőségén és nyomtatott folyóiratában is olvasható:

Baranyi Tibor Imre: „Istenálom” - A természetfeletti és a természetalatti megnyilvánulása a természetben (Ars Naturæ III–IV. évfolyam, 5–8. szám)

         szólj hozzá

Címkék: filozófia természet metafizika tradíció humánökológia ökofilozófia természetfilozófia tudatökológia Ars Naturæ

Tetszett? Oszd meg!

Share/Bookmark

        

Valódi öko-válságkezelő-csomag a Nyugatnak!

PPJ         2012.10.17.

Spiritual-Crisis.jpgNem vagyok én Bajnai Gordon, hogy álszent és gerinctelen módon "szakítsak" a múlttal. Vállalom, amit tettem, ami teszek lassan 4 éve a GreenR-en, és nagyon sajnálom, hogy valószínűleg megannyi embert megbántottam, félreértettem, elhessegettem e blog keretein belül. Azért nem törlöm az összes vallási témájú bejegyzést egy az egyben, mert azt szeretném, ha látnátok, hogy honnan jöttem, mit gondolok épp, és hogy merre tartok, vagyis, ahogy a mesterem szokta volt mondani: "az ember többre képes, mint amire hajlamos". Ha nem is azonnal látom be a dolgokat, de idővel... remélem még nem késő.

Röviden nagyjából így magyarázkodnék azt illetően, hogy hogy ne kerüljön a kedves látogató kognitív disszonanciába a múltat és a jelent illetően, ha esetleg összevetné, hogy milyen kijelentések hangoztak el tőlem korábban, és most mégis "mi az istent" keres itt ez a Világokon át című műsor alább. :)

Ha nem is "istent", mert az tudniillik én vagyok, meg te is, meg a mandala közepe is, azért én továbbra is ateista marxista buddhista volnék, akár csak a Dalai Láma jelentette ki magáról például a legutóbbi budapesti előadásán is.

De akkor mit keresek?! Békét. Ha már humánökológiát tanulok, vagyis emberi együttéléstant, akkor mindenképp szeretnék magammal, másokkal, "a mindenekkel" békében lenni. Apró feladat, mindjárt meglesz :)...

Mi a nyugati ember baja? Mik a jellemzői a keleti emberrel szemben? Miért a gondolkodásmódunkban gyökerezik egész kultúránk válsága és hogyan terjesztettük szét ezt az egész világra? Hogyan fakad mindebből az ökológiai válság is? Mi a megoldás? Hol a megoldás? Min kéne változtatnunk?!

Ha mindezek egy kicsit is érdekelnek, akkor az alábbi műsornak minden perce kincs lesz számodra, és megérted, hogy mit keres egy öko-blogon! Azt remélem, hogy egy igazán valódi "válságkezelő-csomagot" közvetítek a Nyugat emberének és társadalmának!

Kedves EGÉSZ-ségetekre!

Bevezető:

Teljes műsor:

         1 hozzászólás

Címkék: filozófia fenntarthatóság humánökológia ökofilozófia

Tetszett? Oszd meg!

Share/Bookmark

        

Tágabb összefüggések - Tér, idő, tudat: dimenziók hálója (és a fenntarthatóság)

PPJ         2012.10.14.

Korábban említettem, hogy ezentúl e blogon nem kifejezetten koncentrálok a hard core természettudományokra, sokkal hasznosabbnak gondolom a tudás tágan vett értelmezésén keresztül görbe tükröt tartani a most zajló folyamatoknak. "Mert embernek lenni azt jelenti, távlattal rendelkezni. ... A modern fizika minderről mit sem tud." - Dúl Antal

Ez az alábbi, igen csak réginek tűnő TV adás kezd egyre aktuálisabbá válni. Miért? "Miért egy öko-blogon jelenik meg ez az ezoterikus maszlag???!!!" - gondolhatnátok.

Egészen azért, hogy ráébresszen minket a gondolkodásunk általi ön- és köz-meghatározottságunkra! Az embernek ugyanis nem környezete, hanem világa van. A biológiai környezetet öntudatosan alakítja, de ez nem csupán ökológiai niche, hanem életvilág. Innentől válik szükségtelenné mindenfajta környezetvédelem, és válik szükségszerűvé a filozófia. Az ember a gondolataival épít vagy pusztít.

Innentől kezdve kell beszélnünk humánökológiáról, vagyis emberi együttéléstanról, tehát lételméletről, mert az egymáshoz fűződő viszonyainkból (interszubjektivitásunkból, transzcendens kapcsolatainkból) alakul ki az, hogy végső soron hogyan tekintünk ember-, állat- és növénytársainkra, az élő és élettelen természetre.

Előbb a többre vágyás gondolata, az irigység, a telhetetlenség fogantatik meg az elmében, a másik embertől és a természettől való ehhez szükséges „nyersanyag" „elvétele" csak ezután következik. Ez az idejétmúlt versengő hozzáállás, az egymást legyőzendő ellenségnek tekintő prekoncepció, a félelemből adódóan az EGÓ-t kielégítő, javakkal történő körülzárás.

Előbb az elég, a közös tulajdon, a fenntarthatóság gondolata születik meg az elmében, a másik emberrel való kooperáció, a közösség és komplementer tudás kialakítása csak ezután következik. Ez az új kor taktikája, az együttműködés stratégiája, az egymást partnernek tekintő attitűd, a szeretetből adódóan az EGÓ-t lebontó, szövetkezésben kiteljesedő emberségesség.

A környezet határozza meg az identitást – az evolúciós pszichológia számos kutatása bizonyítja, hogy az ember alapvetően kooperációra evolválódott biofizikai és kognitív módon egyaránt! Az egész viszony a pénzzel borult meg, természetesen nem egyetlen időpontban, de azért valamikor az aranysztenderd eltűnésével, a tőzsdekereskedelem és valutaspekuláció, a tőkés kapitalizmus megjelenésével: vagyis körülbelül amikor a pénz kicsúszott az emberiség keze közül és önálló életre kelt...

Most már nem a gazdaság van az emberért, hanem az ember lett a gazdaságért. A jól-lét már csak anyagi jólétté silányult, most már nem a gazdaság az eszköz az ember kezében, hanem az ember lett a nyersanyag(!) a gazdasági növekedés oltárán!

Világokon át - Tér, idő, tudat: dimenziók hálója

A teljes film megtekinthető az MTV honlapján vagy itt is!
~~~~~~~
Hankiss Elemér - szociológus
Dúl Antal - teológus, Hamvas kutató
Makovecz Imre - építész
Paulinyi Tamás - parapszichológus
Müller Péter - író

Bevezető

Müller Péter a keleti értelemben vett helyes és fenntartható életről

Teljes műsor:

         szólj hozzá

Címkék: filozófia fenntarthatóság humánökológia tao te king ökofilozófia

Tetszett? Oszd meg!

Share/Bookmark

        

 
 
süti beállítások módosítása