PPJ         2011.11.22.

Meszlényi Attila blogján jelent meg az alábbi írás, ami kétséget kizáróan fogalmaz afelől, hogy milyen fajta szaporodás is az, amire a jelen körülmények között az emberiségnek a legnagyobb szüksége van. Segítek: nem a genetikai reprodukció a helyes megfejtés.

Az ember ősidők óta kulturális lény, második természete a kultúra. Azt is mondhatjuk, hogy csak az egyedfejlődés szempontjából, időrendben második, jelentőségét tekintve inkább az első. (A kultúra általánosabb fogalmáról van szó: mindarról, ami nem természeti, hanem társadalmi örökségünk része. Mindarról, amire tanulással, utánzással tettünk szert, nyelvünktől, gesztusainktól kezdve szokásainkon, tárgyainkon, élelemszerzési módjainkon át társadalmi berendezkedésünkig, művészetünkig. Ebben az értelemben a „kultúrálatlan” ember éppannyira kulturális lény, mint a legműveltebb.)

Az ember alighanem a legtanulékonyabb faj a Földön, vagyis magatartását, egyéni lényegét más állatokhoz képest sokkal kevésbé határozzák meg öröklött tulajdonságai, jóval nagyobb szerepet kapnak fejlődésében a tanult elemek. Magatehetetlen, tudatlan lényként születik, nagyon csekély öröklött tudással, épp azért, hogy későbbi tudását tanulással szerezhesse meg, és így szinte bármilyen körülményekhez képes legyen alkalmazkodni, azt a helyhez és korhoz illő tudást sajátítva el, amit elődei és társai kultúrájukban felhalmoztak.

Ebből a tényből nagyon fontos következtetést vonhatunk le szaporodásunkra nézve. Mondhatjuk ugyanis, hogy az ember bizonyos értelemben kulturálisan szaporodik. Vagyis nem egyszerűen az által hozzuk létre az új emberi lényt, hogy megszüljük, sokkal inkább az által, hogy felneveljük, tanítjuk. Ha egy kőkori kultúrában élő, pl. dél-amerikai indián törzsben született gyermeket nagyvárosaink egyikében nevelünk fel, ugyanolyan tőrőlmetszett városlakó lesz, mint a helyi lakosok gyerekei, és fordítva: a nagyvárosban született gyermek tökéletesen otthon érezheti magát az esőerdőben, és tudását, a helyzethez illő képességeit tekintve egyenrangú tagja lehet egy kőkori életmódú törzsnek, ha ott nevelkedik. Sőt mint az ún. vad gyerekek esetei mutatják, pl. a farkasok által felnevelteké, olykor vadállatok közösségében is megállják a helyüket. Maugli története annyiban nem mese, hogy valóban találtak nem egy gyereket, akiket farkasok, más esetben medvék neveltek fel, és életben maradtak a vadonban. A mi fogalmaink szerint azonban emberinek nemigen voltak nevezhetők, testalkatukat leszámítva. Még a két lábon járást sem mindegyikük tanulta meg, miután emberek közé került, s a beszédet végképp nem.

Mi, emberek, a faj alkalmazkodásában már kevéssé szorulunk arra a természeti módszerre, amely a szaporodással minél nagyobb genetikai változatosságot igyekszik teremteni a fajon belül, hogy a külső, élő és élettelen természeti tényezők kiválogathassák a körülményeknek megfelelő egyedeket. Egy ember fennmaradásában sokkal fontosabb szerepet kap mindaz, amit tanult. Természetesen a biológiai örökség sem lényegtelen, például a betegségekkel szembeni ellenállóképesség szempontjából, de egészében mégis jóval csekélyebb a jelentősége, mint állattársainknál.

Ennek a megfontolásnak hallatlanul nagy a jelentősége ma, mikor túlszaporodásunk következményei létünkben fenyegetnek minket, a földi élővilág jelentős részével együtt. Teljes joggal vonhatjuk le a következtetést, hogy már semmi okunk ilyen ütemben szaporodni. Hiszen a szaporodás a faj fenntartására szolgáló „találmány”, márpedig rég nyilvánvaló, hogy a mi sajátos esetünkben a szaporodás fennmaradásunk akadálya lett.

Azt hozzuk fel mentségünkre, hogy ez biológiai kényszer, szükségszerűség, a természet parancsa. De hiszen természetességről a választható lehetőségek egyikében sem beszélhetünk. A nagycsalád, amit ma értünk alatta (három-négy gyereket a családban), éppolyan természetellenes az egy nő által „természetes körülmények közt” szülhető 14-18 gyerekhez képest, mint az egykeszülés. Gyermeknevelési késztetésünknek pedig többféleképp is engedhetünk. Mindig találunk örökbe fogadható gyermeket, másrészt folytonosan nehezedő életünkben egyre nagyobb kincs egy-egy nagynéni, nagybácsi, keresztszülő vagy jó barát, aki segít a gyermek felnevelésében. Annak sincs elvi akadálya, hogy a gyermekeket együtt nevelő közösségekben éljünk, akár ismert törzsi kultúrák mintájára, akár új családszerkezetben, vagy egyszerűen csak baráti családok társulásaiban, s akkor gyermekünk a testvéreket sem fogja nélkülözni. Ez nem jelenti a szaporodásról való lemondást. Minden ember szülhet vagy nemzhet gyereket: ha mindenki beérné eggyel, az népességünket 20-25 évente felezné.

Szükségét érezzük, hogy „továbbadjuk magunkat” – de ha magunkra gondolunk, nem egy géncsomag jelenik meg előttünk, nem ez az, amit elsősorban szeretnénk átadni utódainknak. Sokkal inkább szemléletünkre, ízlésünkre, rokon- és ellenszenveinkre, tudásunkra gondolunk, vagyis kultúránkra, ahogyan bennünk öltött testet egyénien, ahogyan mi képviseljük. S a mai szülők többsége épp attól szenved, hogy ezt egyáltalán nem sikerül átadnia: gyermeke másként gondolkodik, más normák szerint él, más dolgok iránt érdeklődik, másokhoz vonzódik, s így elidegenednek egymástól. Egyáltalán nem vigasztalja, hogy a génjeit viszont sikeresen átadta neki.

Miért szeretnénk gyereket ezen kívül? Például azért az érzésért, amit egy hozzánk simuló csecsemő jelent. Azért, hogy láthassuk fejlődését, első mosolyától a gügyögésen át a járásig és tovább; hogy végig vele legyünk, legyen, akire vigyázhatunk, akiről gondoskodhatunk. S ezt mind megkaphatjuk akkor is, ha az a gyermek nem személyesen a mi génjeinket hordozza.

Szeretnénk, hogy ha felnő is, hozzá tartozzunk, ő pedig hozzánk. Szeressen, s ha majd szükségünk lesz rá, segítsen, gyámolítson minket. Ebben azonban mindig csak a jó nevelőnek, jó társnak van része, nem a szülőnek. A szülőnek csak akkor, ha jó nevelő, jó társ. A gyermek azt fogja szeretni, aki szeretettel felnevelte, nem azt, aki nemzette vagy szülte. S ha szereti a szüleit, nem azért szereti, mert ők nemzették vagy szülték.

Aki embert szeretne nevelni, annak nem egy további emberi élőlényt kell létrehoznia a meglévő hétmilliárdhoz: azt kell átadnia utódjának, ami az embert emberré teszi. A kultúrát. És e tekintetben mellékes, hogy elégedettek vagyunk-e kultúránkkal. Lázadásunk, forradalmi vagy reformtörekvésünk szintén kultúránk része. A kultúra nem egységes; belső ellentmondásai mozgatják fejlődését. Aki nem ezt a kultúrát szeretné továbbadni gyermekének, annak a kultúra átformálására kell törekednie, s ha embert akar teremteni, kultúránkon kell dolgoznia.