PPJ         2011.10.08.

Magyarország jövője vidéken dől el. A magyar nép jövője azon múlik, hogy sikerül-e megőrizni a termőföldet, természeti erőforrásainkat, melyek a 10 millió magyar ember megélhetéséhez, az ország fenntartható fejlődéséhez nélkülözhetetlenek – vagy végérvényesen elveszítjük azokat?

A fenntartható vidékfejlesztés a helyi erőforrásokra és a helyi közösségekre épít. Alapvető feltétel, hogy a helyi erőforrások felett a helyi közösségek (vagy azok tagjai) rendelkezzenek. Ha a közösségeket megfosztják a jövedelem megtermeléséhez, vagyis a megélhetéshez szükséges erőforrásoktól, akkor megindul a fiatalok elvándorlása, egyre kevesebb gyerek születik, egyre nehezebb fenntartani az intézményeket, stb. Akik maradnak, azok is a városba járnak dolgozni, vagy külföldre – így nem marad idő és energia a háztáji gazdaságra, a közösségi életre. Ez zajlik napjainkban.

Elgondolkoztató, sőt rémisztő, hogy milyen kevesen látják ezeket az összefüggéseket, a napjaink problémái mögött álló valós okokat. A magyar társadalom nem nézett még szembe saját újkori történelmével, saját sorsával. Bár egyre többen beszélnek arról, hogy az elmúlt 20 év, a rendszerváltás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket – a valós okokkal még nem volt bátorságunk szembenézni.

Bármilyen különös is, de be kell látnunk, hogy a rendszerváltáskor a magyar nép még rendelkezett az ország természeti erőforrásaival – a termőföldek, erdők, vizek szövetkezeti, vagy állami tulajdonban voltak. A földeken megtermelt jövedelem részben helyben maradt – részben az államkasszába került.

A rendszerváltás után azonban beindult a privatizáció, melynek eredményeképpen külföldi kézbe került az élelmiszeripar. Ezzel az alapanyag termelő gazdaságok végtelenül kiszolgáltatottá váltak. A megtermelt terményekből a feldolgozásban és a kereskedelemben keletkező jövedelem nem a gazdákat, a vidéket gazdagította, hanem az új és többnyire külföldi tulajdonosokat. Ezzel egy időben beindult a földek privatizációja és az ún. kárpótlás is. Ma már biztosan állítható, hogy ezek a folyamatok nem szolgálták igazán sem a kárpótoltakat, sem a vidéket. Az emberek nem voltak felkészülve sem megfelelő tudással, tapasztalattal, sem a föld megműveléséhez szükséges eszközökkel és tőkével - így többnyire nem tudtak élni az akkor kínálkozó lehetőségekkel. Azok váltak a rendszerváltás nyerteseivé, akik a privatizáció beindulásakor megfelelő tudással és tőkével rendelkeztek… vagyis többnyire az előző rendszer haszonélvezői. Az információ birtokában az agrárértelmiség előtt két út állt – a rábízott közösséget szolgálni, vagy saját vagyonát gyarapítani. És ebben a történelmi helyzetben az agrárértelmiség nagyobbik része megmérettetett és könnyűnek találtatott. Trükkök százaival szerezték meg az addig közös vagyont, és szorították ki a többieket – tisztelet a kivételnek.

Időbe telt, mire a lóvá tett többség ráeszmélt, hogy kisemmizték, hogy éppen azok lettek a rendszerváltás nyertesei, akik ellen elméletileg beindult a változás… És ezek az emberek menet közben még a maradék erkölcsi fenntartásaikat is félredobva elképesztő pusztítást végeztek az erőforrásaitól megfosztott vidéki közösségekben. Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy bár Magyarországon a törvény tiltja a külföldi tulajdonosok földszerzését – mégis a becslések szerint 1 millió hektár termőföld van külföldi kézen. Ezeknek a földeknek a jövedelme, és a hozzájuk kapcsolódó EU-s támogatások már nem a magyar családokat, magyar falusi közösségeket gazdagítja. De nem csak a külföldi tulajdonosokkal van a baj. Legalább olyan káros folyamat az, melynek során egyre több föld csúszik át magyar spekulánsok kezébe is. Ma már több tízezer (100.000?) hektáros holdingokról hallani. Egész országrészeket szereznek meg szűk érdekcsoportok. Ezek a nagyvállalatok a „hatékonyság”, a minél nagyobb profit érdekében a lehető legkevesebb embert alkalmazzák bérmunkában, a lehető legkevesebb bérért. A helyi kultúra, helyi közösség, a vidék jövője számukra nem jelent semmit.

Persze az emberek többsége nem tud ezekről a folyamatokról. A vidékiek értetlenül, tehetetlenül szemlélték az eseményeket – nekik nem osztottak lapot ebben a játszmában. Többségük a városba jár dolgozni három műszakban rabszolgamunkára valamelyik multihoz. Fel sem merül bennük, hogy a falujukhoz tartozó földek az ő boldogulásukat szolgálhatnák.

Mindeközben azonban a tudomány fejlődése új kihívásokkal szembesítette az emberiséget. A Meadows tanulmány volt az első jelzés 1972-ben, mely arra figyelmeztetett, hogy az ipari növekedés véges. A nyersanyag és energiaforrások nem állnak korlátlanul rendelkezésünkre. Minél jobban pörgetjük az ipari rendszereket és a fogyasztást – annál gyorsabban érünk el ahhoz a katasztrófához, melyet a világ jövőjéről a számítógépes modell 2030-2050 környékére jelez. Szembe kellene tehát nézni azzal a kellemetlen igazsággal, hogy a növekedésnek határai vannak, hogy az iparosodott emberi világ hosszú távon nem fenntartható. Ennek a felismerésnek az alapján született meg a fenntartható fejlődés iránti igény. Az elmúlt évtizedben ráadásul szembesülnünk kell az éghajlatváltozás hatásaival is. A legnagyobb veszélyt az emberiségre azonban a termőföldek és a Föld élő rendszereinek (ökoszisztémáinak) folyamatos pusztulása, a biológiai sokféleség egyre gyorsuló és visszafordíthatatlan csökkenése jelenti.

A lehetséges kiút megtalálásához, a fenntartható rendszerekre való átálláshoz két új tudomány van segítségünkre: az ökológia és a rendszerelmélet. Az ökológia a földi élet összefüggéseit, a természet rendszereinek működését kutatja, a rendszerelmélet pedig segít abban, hogy a megismert részleteket el tudjuk helyezni a nagy egészben, hogy megismerjük és megértsük a körülöttünk levő világot, és képesek legyünk jó döntéseket hozni.

Magyarország és a világ megmentésére, fenntartható pályára állítására csak akkor van esély, ha az emberek a lehető leggyorsabban megismerik és megértik ezeket az összefüggéseket, és saját szerepüket a folyamatokban. A fenntarthatóságra való átállásban mindenkinek feladata van az egyszerű háziasszonytól a csúcs politikusokig. Elsősorban azt kell megérteni, hogy vészesen fogy az idő. Ma kell cselekedni, ha azt akarjuk, hogy legyen holnap!

A népfőiskoláknak óriási feladata kellene, hogy legyen a fenntarthatósággal kapcsolatos tudás átadásában, terjesztésében, a közös gondolkozás beindításában, az emberi közösségek életképességének visszaállításában. A felnőttoktatásnak azért is van történelmi szerepe ebben a folyamatban, mert a mostani felnőtt, döntéshozói korban levő generáció szembesült először ezekkel a veszélyekkel. Nincs idő várni, hogy az új generációk, majd megtanulják az új ismereteket, és ők már fenntartható módon fognak élni. MOST kell cselekedni ahhoz, hogy gyerekeinknek, unokáinknak élhető világot hagyjunk hátra! A mai döntések végérvényesen eldöntik a jövőt.

Meggyőződésem, hogy ahhoz, hogy az emberiség és benne Magyarország megmeneküljön – soha nem látott, világméretű összefogásra van szükség. Ehhez azonban elsősorban az emberi kapcsolatok minőségét kell megváltoztatni. Az embertársainkért, a közösségért érzett felelősség, a tisztesség, a szolidaritás, az együttműködéshez alapvetően fontos pozitív kapcsolatok és a cselekvőkészség nélkülözhetetlenek a túléléshez.

Nagy a felelősségünk tehát, de azt is látnunk kell, hogy a ma zajló folyamatok nem kedveznek sem a fenntarthatóságnak, sem a népfőiskoláknak. Szembe kell néznünk a valós okokkal, a mélyére ásni a mai magyar társadalom valódi bajainak – és pontos diagnózis alapján megkezdeni a gyógyítást. Talán most még van esélyünk. A jelen történelmi pillanataiban még mindenre van esély. Jelen vannak a magyar kormányban azok a szakemberek, akik képesek a magyar vidéket fenntartható pályára állítani. A kormány által nyilvános vitára bocsátott vidékfejlesztési stratégia Magyarország utolsó esélye a megmaradásra. A háttérben azonban ott munkálkodnak azoknak az érdekcsoportoknak a megbízottjai is – akiknek még mindig csak a megszerezhető konc, az újabb és újabb milliárdok lebegnek a szeme előtt – és elvakult tudatlanságukban megfeledkeznek arról, hogy az ő gyerekeiknek is abban a pokoli világban kell majd élni, melyet éppen az ő elvakult és féktelen szerzési vágyuk hív életre.

Meg kell tanulnunk és meg kell tanítanunk minden olyan ismeretet, amire szükségünk lesz a megmaradáshoz, és meg kell teremtenünk azokat az értékelvű, cselekvőképes közösségeket, melyek képesek a pozitív változásokat véghezvinni.

Lehetetlennek tűnik, de nincs más út… Induljunk el, és tegyük meg azt, amit megtehetünk. Ha mindenki beleteszi tudása, és embersége legjavát, és elkezdünk egymásra komolyan odafigyelni, akkor van esélyünk.
Legyen úgy!

Mezőfalva, 2011. október 7.

Ács Sándorné

http://www.kielegyenafold.hu/