PPJ         2011.03.17.

A cikk az Adbusters.org-on megjelent szöveg magyarra fordítása. A cikk az Adbusters friss 2011 Március/Április POST NORMAL című számában jelent meg, melynek teljes képernyős előnézete érhető el!

Photo by Kenji Aoki

Talán mi leszünk az utolsó genráció, ami még vad sushit ehetett. Az ENSZ Környezeti Program 2010 Májusi jelentése ugyanis megállapította, hogy 30%-a a halállományoknak "összeomlott", és arra figyelmeztet, hogy ha nem változtatunk a halászati szokásainkon, akkor 40 (én még 60-at tanultam 3 éve az egyetemen! borzasztó az ÜTEM!) éven belül tulajdonképpen ténylegesen kifogyunk az ehető halakból! Paul Greenberg, a Four Fish: The Future of the Last Wild Food című könyv szerzője azt írja, hogy globálisan évente 170 milliárd font (~77 millió tonna) vad halat halászunk le, ami "akkora mennyiség, mint egész Kína emberi populációja". Greenberg hangsúlyozza, hogy négyszer vagy ötször ennyi óceánra lenne szükségünk, hogy az kielégítse a Föld bolygó hét milliárd emberének az étvágyát!

Ha a vad halállományoknak egy az emberiség által elkövetett kipusztítása sokkolóan hangzana, akkor ez még inkább az lenne az előző generációknak. Az óceánok halai - idézve Greenbergtől - olyannak tűntek, mint "egy termény a tengerből betakarítva, ami mágikusan magától visszanőtt minden évben. Egy termény, ami sosem igényelt ültetést." Elődeinknek még maga az elképzelés is abszurdnak tűnt volna, hogy "mi", emberiség, az óceánokat az összeomlás széléig ki tudjuk halászni. Hónapokba, egyenesen évekbe tellett áthajózni az óceánokat. Az óceánok voltam a megtestesítői a mérhetetlenség képzetének. De amikor egy szimpla kékúszójú tonhal (Thunnus thynnus) 10.000 dollárt érhet, akkor a piaci erők halálos áramlatot jelentenek ami ellen csak viaskodni tud óceánjaink legélvezetesebb teremtményhada. Meg tudjuk fordítani valahogy a tendenciát? Vagy most már túl késő is?