PPJ         2013.03.24.

Ennek a blognak a körében teljes mértékig kötelezően ajánlott alkotás. Ennél többet nem is szabad hozzáfűzni, csak nézzétek meg teljes-egészében: annyi mindenről szól ez a sámánságon kívül (olaj, vállalatok, világpolitika, természetirtás, stb.) hogy nem lehet nem kitenni erre a blogra is!

Bocsánat, de olyan szövevényes és egészében kezelendő az, amit ez a film mutat, hogy kommentet csak úgy fogadhatunk el, ami nagyjából úgy kezdődik, hogy "...elejétől a végéig megnézvén ezt a dokumentumfilmet, az a meglátásom ezzel kapcsolatban, hogy...".

Jand         2010.06.22.

[Derrick Jensen & Aric McBay: What We Leave Behind (Amit magunk után hagyunk), I. rész, 7. fejezet, fordítás általam]

Halhatatlanságra vágyni nem más, mint egy hatalmas hiba örökös fenntartását kívánni. – Arthur Schopenhauer (Akkor, most kérem értelmezze ezt a képet! - Pacsker szerk. megjegyzése, hogy a vallást is ide kapcsoljuk...)

Ez a végszó: a világot megölik. Meggyilkolják. És e gyilkosság egyik módja a mérgezés: e kultúra hulladékanyagai nem segítik a tájat – ahogy a hulladékoknak tenniük kéne, ahogy mindig tették – hanem ártanak neki, és megölik. A természetben nincs olyan, hogy szemét. A szemét a mai értelemben modern találmány. És rohadt egy találmány. [Vagy éppen nem rohadt, nem elbomló. És ez a lényeg.]

Ahogy a járványkutató Rosalie Bertel rámutatott, a fajunk egy lehetséges sorsa a mérgezés általi kihalás. Ezen a ponton hozzátehetjük, hogy ez a lehetséges – sőt fenyegető – sors vár az óceánokra, a levegőre, a talajra, és a legtöbb élő testre.

Az összes beszéd a fenntarthatóságról – általunk vagy mások által – csak körültáncolása a központi témának: ez a kultúra megöli a bolygót. [A kultúra szót értsd így: a belső különbségek ellenére is lényegében egyetlen fajta gondolkodásmód, egyetlen fajta életmód: az ipari civilizáció gondolkodásmódja és életmódja – Ford. megj.]

Ez a kultúra megöli a bolygót.

Ez a kultúra megöli a bolygót.

Ez a kultúra megöli a bolygót.

Ha ezt elégszer elismételjük, talán elkezdjük megérteni a legapróbb rémisztő töredékét annak, hogy ez mit is jelent, és akkor végre úgy cselekszünk, mintha ebből bármi számítana nekünk.

Egy fénykép van előttem. Egy teknős fényképe. Vagy inkább valamié, ami egy teknős lehetne. Vagy valamié, ami egy teknős tudna lenni és kellene lennie, és persze így is egy teknős, csak egy olyan, akire egy műanyag gyűrű akadt a páncélja közepén. [Susan Casey: Our Oceans Are Turning Into Plastic… Are We?]

A teknős növekedett. A páncél a gyűrű alatt nem. A teknős – és azt kívánom, ez bárcsak a saját fantáziám lenne – úgy néz ki, mint egy homokóra. Néhány hete láttam először ezt a képet, és azóta nem tudtam kiverni a fejemből, se a szívemből. De természetesen van különbség aközött, hogy empátiát érzek más iránt, és ahogy neki élnie kell az életét. Én elsétálhatok. Megjátszhatom, hogy minden a legnagyobb rendben van. A teknős ezt nem tudja megtenni. Az a műanyaggyűrű eltorzította a teknőst, az életét sokkal rosszabbá téve.

A SOKKOLÓ(!) tényállításokkal teli cikk java még csak ezután jön!

Folytasd a cikk olvasását a Blagomon!