PPJ         2011.10.19.

Végéhez közeledik a greenr blog. Nem a kreativitásom veszett el, nem is az ügyek és összefüggésrendszerek kitálalására fordított egyéni időm, hanem a türelmem.

Minél mélyebben ásom (ásatom) bele magam az ökológia, a humánökológia, a fenntarthatóság, a gazdaság, a társadalom, a történelem, a média és a politika tudományaiba, annál inkább közeledik az álláspontom Derrick Jensen-éhez: ezen a rendszeren nem lehet változtatni, globális összeomlás fog végbemenni, a legjobb amit tehetek, ha nem küzdök, hanem csak élem az életem. Innentől kezdve viszont miért küzdjön az ember? Csak élni bele a világba? (Az alábbi történet ugorható a sietőknek. Folytatom a gondolatom alatta.)

[részlet Su La Ce     Reggeli beszélgetések Lin Csi Apát kolostorában című művéből]

Lin-csi apát kolostorában egy reggel így fordultak a szerzetesek a Mesterhez.

- Mondd, apát! Mit tegyen az ember, mielõtt eljõ a világvége? Van-e erre nézve szabály?

- Van - felelte Lin-csi, s már idézte is a tanítást. Mielõtt a világvége eljõ, legjobb, ha az ember befejezi reggelijét - szólt a Mester, s már sarkon is fordult volna, amikor az egyik szerzetes megkérdezte.

- Mondd, Mester! A világvégével minden véget ér? - Minden. De ez a minden azon nyomban létre is jön ismét. A végtelen idõben végtelen számú csodálatos pusztulás és keletkezés követi egymást - mondta Lin-csi, s hogy a szerzetesek tudják, mi dolguk a végtelen idõben, elmesélt egy történetet. - Nem is olyan rég kezdte az apát -, itt a Lüliang-hegyek közt, egy szerzetes beköltözött egy nagy fa odvába. Úgy hívták ezt a szerzetest, hogy Taj-po. Üldögélt a fa odvában, teltek az évek számolatlanul, amikor megjelent az odú elõtt egy vándorszerzetes. Így szólt a vándor Taj-póhoz. - Írva vagyon, hogy ez a mostani, kerek milliárd esztendõt számláló világkorszak, melyben élünk, hamarosan véget ér. Fellángol majd a nagy tûz, és mind az ezer világ elpusztul. Tudni akarom, csakugyan elpusztul-e, vagy nem pusztul el. Felelj, Taj-po! - És Taj-po felelt. - Elpusztul - mondta. - És akkor mi lesz? Következik a másik milliárd éves világkorszak? - kérdezte a vándor. Következik a másik. - Akkor jó - vágta rá a szerzetes, és megnyugodva õ is beült Taj-po mellé az odúba. Nem mintha addig attól tartott volna, hogy unatkozni fog, ha nem következik újabb milliárd év és nem lesznek majd benne újabb világok, hanem azért nyugodott meg a vándor, mert megértette, miért ül a fában Taj-po. Taj-po pedig azért ült a fában, mert tudta, semmi emberi tevékenység nem fogható ahhoz, hogy jönnek-mennek a világkorszakok. Semmi emberi tevékenység nem fogható ahhoz, hogy elpusztul mind az ezer világ, s aztán következik a másik ezer. És semmilyen emberi tevékenység nem mérhetõ ahhoz, hogy õ mindebben részt vehet, ülhet a fa odvában, és szemlélheti a világok változásait. Taj-po tudta, hogy a világok változásain töprengeni a legméltóbb emberi munka, s míg valamit meg nem ért az egészbõl, nincs hová sietnie. Ezt értette meg Taj-po válaszából a vándor is, s ezért ült be hozzá az odúba - fejezte be a történetet Lin-csi apát, s szégyenkezve vallotta be, hogy nem tudja, mi történt ezután. Talán Taj-po és a vándor azóta is együtt ámulnak a világok változásain. Bámulják a végtelen idõ játékait. Ti is ezt tegyétek, szerzetesek, ha eljõ a világvége, s már megettétek a reggelit! - szólt Lin-csi apát, s magukra hagyta szerzeteseit, kolostorában, a Huo-to folyó partján.

Egy valamire azonban szeretném felhívni a figyelmet. Senki fia ökológus, soha olyat nem mondott, hogy (mivel túlszaporodtunk) holnaptól ki haljon meg. A túlszaporodás és ökológiai túllövés tényének felismerése semmi esetre sem vezet, nem is szándékolt rejtetten, és soha nem is fog haláltáborokhoz vezetni. Pszichológiai, gazdasági felismerésekhez és a tudatos családtervezés igényéhez igen, de ezek ugye nem ökoideológiai haláltáborok.
Szóval tegyük fel, hogy az ökológusokat, és közülük is az olyanokat, akik érvelnek az emberiség túlszaporodásának következményeiről, ökofasisztáknak hívjuk. Semmilyen tekintetben sem azok, mondom, de tegyük fel, hogy ennek hívjuk őket.

Itt jönne a lényeg.

Még a legelvadultabb, ökofasisztának kikiáltott, nemzeti vagy világszintű, ökológiai idea mentén felfűzött, önszántunkból elfogadott program is babazsúr lenne ahhoz képest, amit a természet fog művelni az emberiséggel.

Amikor a természetes ökoszisztémák végleg beadják a kulcsot az ember pusztító tevékenysége miatt, és így elkezdenek sorra bedőlni a táplálékláncok, a trofikus szintek, a klimatikus viszonyok, ott nem lesz válogatás. Ott nem 4, 8, meg 10 éves, lassan bevezetett megszorító akcióterv programok lesznek, hanem könyörtelen összeomlás. Ott nem társadalmi konszenzus, meg esélyegyenlőség figyelembe vétel lesz, mint bármilyen klímakonferencián, hanem totális kataklizma.

„Gaia Földanya”, vagyis közismertebb nevén „a Föld ökoszisztémája”, alias „a bioszféra természetes eltartóképessége” nem fog kérdezősködni, válogatni, pláne nem kegyelmezni. Ilyesmit csak az ember tud. Míg él. Míg fenntarthatóan él.

Ezentúl ennek fényében ítéljünk meg- és el bármilyen ökológiai kezdeményezést, klímaváltozás tudóst, és természetvédelmi világkonferenciát, mikor azok valamilyen megszorítással állnak elő megoldásként. Az a „szabadságkorlátozás”, hogy adóval sújtják a környezetszennyező autósokat, hogy megszabják milyen meleg lehet egy lakásban, és hogy előírják milyen villanykörtét vegyek, még semmi ahhoz képest, amikor az életedért, amikor egy csepp tiszta ivóvízért, vagy amikor csak egyetlen köbméternyi szmogmentes levegőért fogsz könyörögni a földön csúszva, megfosztva minden etikától, mint egy törékeny biológiai lény.

Volt már a történelemben példa az összeomlásra is és a fenntartható pályára lépett emberközösségre is. A mi döntésünk! A végén így se úgy se fogok nevetni. Összeomláskor nincs min és mit, hogy nem fogadták meg a tanácsainkat úgy cuzámmen globále, ha meg mégis fenntarthatósági útra lépünk, akkor az nem kinevetendő.