PPJ
2011.08.31.
(Néhány éve írtam egy az alábbihoz hasonlót a helyi újságba "Néni! Bácsi! Én csupán annyit szeretnék mondani..." címmel, bár az még szó szerint is-, és átvitt értelemben is sokkal gyermekdedebb volt ennél. Szóval íme értelmesebben és alátámasztottabban kifejtve Ifj. Vasuta Gábor által a globalizációról szóló gondolatmenet a természetvédelem szemszögéből!)
Írta: Ifj. Vasuta Gábor
Forrás: Greenfo
Hogy mi a fogyasztói társadalom, az kevésbé látszódik annak peremvidékén, mondjuk a perkupai Coop-ABC kínálatában. Ellenben, ha jó sorsunk a hollandiai virágbörzére vezet, megérezhetünk valamit a világgazdaság lüktetéséből. A tőke logikája szerinti világban fizetni is kell mindenért és a természet is be fogja nyújtani a számláját.
A hatalmas üvegcsarnokban rózsával és minden egyéb létező virágokkal teli kocsik suhannak el az árverési csarnokban és mire eltűnnek a kijáratnál, a virágüzérek már meg is tették tétjeiket –az áru elkelt. És mi vásárlók nem tudhatjuk, hogy a kedvesünknek szánt rózsa két napja még Kenyában virított a Naivasha tó mellett, egy napja pedig Hollandiából kelt útra egy hűtőkamionban Magyarország felé. Ugyanis bármilyen furcsán hangozzék is, a világ két legjelentősebb rózsatermelő országa Kenya és Kolumbia.
Az afrikai földrész országában 4500 ha-.on termelik a virágot kb. 80 000 ember közvetlen, és összességében 500.000 ember részvételével , akik ha gyakorlott szakmunkások, 45 eurónak megfelelő fizetést is kaphatnak havonta, ami azért arrafelé sem sok. A rózsa ára behajózás előtt 0,32 EU per szál, ami 0,4 EU-ra emelkedik fel Hollandiába érkezvén. Ez azonban még mindig nem sok. A globalizációs varázslat viszont itt kezdődik. A vásárló a virágot ennek hatszorosáért veszi meg, miközben Európában több cég és több állam is megnyerészkedi a magáét. Az elmondottak alapján az a jogos gyanú fogalmazódik meg, hogy ezt a globalizációs motort a nagyon olcsó fejlődő országokbeli termék előállítás és a jómódú fizetőképes kereslet közötti feszültségkülönbség hajtja. De persze csodák nincsenek, a gazdaságban főleg nem.
Ami az egyik oldalon extraprofitként jelentkezik, az a másik oldalon plusz veszteségként.
A trópusok legendája mára már tényleg csak legenda. Leszámítva az üdülőövezeteket, ami természetesen nem a helyieket szolgálja, a melegégövi országok többségi területén bádogviskókkal, felperzselt erdőkkel, erodálódott földekkel és szemétdombokkal találkozhatunk. A többség számára errefelé a jólétet a kismotor, a mobiltelefon és a coca-colát és chipset áruló bodegák kínálata jelenti, kiegészülve a gyanús külsejű kínai instant levesekkel. Brazília, Argentína, Elefántcsontpart, Kenya, Nigéria és még folytathatnánk a sort.
A fejlett világ itt altatja el a rossz lelkiismeretét a „fair trade” kakaóbabbal, a kávé és banánültetvényekkel amelyek szerintük munkát adnak a helyieknek és elsők között a bioetanol gyártásával. A bioetanolt autók üzemanyagához keverik 10%-os részarányban és ugye mennyivel más érzés így-környezettudatosan autózni. Ha azonban a dolgoknak kicsit a körmére nézünk, a következőket jelenthetjük: a legnagyobb bioetanol termelő Brazília, ahol 21 millió hektár kivágott erdő helyén létesített monokultúrás cukornádültetvények biztosítják a bioüzemanyag alapját, együtt a szintén egyeduralkodó, 51%-os arányban génmanipulált szójaültetvényekkel. Iszonytató biológiai egyhangúság marad a kivágott erdők, felszántott legelők helyén, majd később eróziótól tönkretett földek és elszennyezett vizek. Amúgy ez a körforgás meglehetősen ördögi, mivel ha végigkísérjük a termelés teljes folyamatát a szántástól a lepárlásig, a számítások szerint egy liter bioetanol előállításához 1,27 liter hagyományos tüzelőanyag kell.
felszántott legelők lép: Ifj. Vasuta Gábor
De ezzel a dolog paradoxitásának még nincs vége. A föld másik felén, a magyar Alföldön a kajlabajszú vásárló egyszer csak azt tapasztalja, hogy a cukor hiánycikk lesz, ami ezidáig csak a szocialista Romániára volt jellemző. Hajmeresztő, de miután egy kivételével bezártuk az összes cukorgyárunkat és rábíztuk magunkat az EU gondoskodására, kiderül, hogy az ellátási nehézségeket az a trend okozza, hogy Brazília egyszerűen jobb árat kap a bioetanoljáért mint a cukorért és ezért nem szállít. Itthon pedig a szerencsi cukorgyárból csak a kapuja áll, rajta az alapítási dátum-1901. Kibírta szegény cukorgyár az első és a második világháborút, a vörösterrort és Rákosit, egyedül csak az EU csatlakozást nem. Az embernek akaratlanul is József Attila 80 évvel ezelőtti verssorai jutnak eszébe a szövőnőkről akik cukros ételekről álmodnak és nem tudnak kartellekről, együtt szegény mexikóiakkal akik ezentúl sokkal drágábban juthatnak a tortillájukhoz, mivel az ő kukoricájukból is bioetanolt csináltak.
Pedig egy tőke logikája szerinti világban fizetni is kell mindenért és a természet is be fogja nyújtani a számláját. Valami hasonló már történt egyszer a Húsvét-szigeteken, amelynek a népessége hosszú testvérharcok után elpusztult, miután összes energiaforrásukat felélték és még autójuk sem volt. Nyilván az egész világot tönkretenni sokkal hosszabb folyamat, de úgy gondolom a homokórát már megfordították és pereg a homok.
Gondoljunk erre, ha megszagolunk egy hosszúszárú rózsát, vagy dugóban ülünk és több száz magunkkal járatjuk a motort minden értelmes cél nélkül. Gondoljunk arra, hogy azért építünk hatalmas plázákat, hogy divatos rongyokat adjunk el bennük. Egyenlőre van még némi időnk az elgondolkodásra.
Üzenet mindazoknak, akiknek nem mindegy,
Utolsó kommentek