PPJ         2012.07.10.

Kedves öreg emberek, akik irányítjátok a Világot! Az én generációm szakítani kíván Veletek. Minden nap rá kell döbbennem a nagy különbségre, mely a Ti szemléletetek, és az én világlátásom között feszül. Úgy gondolom, hogy áthidalhatatlan különbség van köztünk.

Forrás:
A Harvard Business Review hasábjain Umar Haque által írt The Generation M Manifesto cikkét a Crescendo blog fordította és adaptálta magyarra.

Ti böszme, kövér üzleti életet akartatok. Robusztusnak kikiáltott, átláthatatlan rendszereket hoztatok létre; mi ezzel szemben kicsiny, gyorsan változó építőkövekből építkező kereskedelemről álmodunk.

Korrupt, lobbista, vízfejű politika jellemez benneteket, mi ezzel szemben igazi, mély demokráciát kívánunk minden szinten.

Gazdasági fundamentalizmust akartatok. Mi olyan gazdaságot akarunk, mely mindenki számára értelemmel bír, nem csak bankokat.

Részvény alapú értéket akartatok keménykezű pénzügyi befektetőkkel. Mi az emberközpontú értékekben gondolkodunk. Hiszünk abban, hogy társadalmunk etikai fundamentumát emberi alapokon újra megalapozhatjuk.

Láthatatlan kereskedelmi ágenseket teremtettetek, mely lehetővé tette, hogy a ma legnagyobb kereskedelmi tranzakciói teljesen robotizált módon menjenek végbe. Mi látható, bizalomra épülő pénzügyi tranzakciókat szeretnénk.

Ti gyorsabb növekedést akartatok. Mi le szeretnénk lassulni, hogy jobbá váljunk.

Megetetett társadalmat szültetek, minden embert potenciális fogyasztóként értékeltek. Mi emberhez méltó életet szeretnénk.

Több pénzt, hitelt és befolyást akartatok. Mi jók akarunk lenni abban, hogy olyan dolgokat hozzunk létre, melynek társadalmi értéke van.

Feláldoztátok az ésszerűt az anyagiasság oltárán: mindent eladtok, amit eladhatónak ítéltek meg. Mi nem vagyunk eladhatók: azért cselekszünk, mert hiszünk tetteink valóságformáló erejében.

A globális válság felhívta a figyelmet az általatok létrehozott világ törékenységére. Tektonikai átszerveződés figyelhető meg a kereskedelmi-politikai-szociális területeken. Paradigmaváltás van kialakulóban, mely alapvetően változtatja meg mindezt. Nem kedvelem a címkéket, mégis javaslok most egy új megnevezést: M-Generáció.

M mint mozgalom. Úgy gondolom, hogy van egy kritikus tömeg, mely változtatni akar. Eljött a cselekvés ideje.

Az M-generáció szenvedélyről, felelősségről, eredetiségről, kreativitásról, adaptivitásról, kapcsolatokról szól. Elindult egy tendencia, egy zömében alulról-felfelé történő kezdeményezés, mely az M-generáció jelenségének robbanásszerű növekedéséhez vezethet. A nyílt forráskódú közösségek, civil kezdeményezések, közösségi hálózatok alapjaiban formálják át a megkövesedett struktúrákat.

Eljött a cselekvés ideje. Számítunk Rád.

PPJ         2012.07.09.

PPJ         2011.11.21.

Az FFEK ismét egy Zeitgeist film erősségű hatással rántja le a leplet az aktuális gazdasági folyamatok valódi hátteréről (ahogy Kükü is tette a FentésLent blogon). Tudniillik, hogy elértük a növekedés határait. Nincs elegendő energia ahhoz, hogy a reálgazdaság érdemben nőhessen. Ezt azonban a gazdaság jelenlegi irányítói nem hagyhatják, hiszen az azt jelentené, hogy elesnek pénzüktől. Jönnek tehát az egyes országok ajtajain kopogtatni a globáltőke verőlegényei, és mivel a média már rég a kezükben van, így az egyes országok kormányai kettős szorításban vannak: nem csak felülről baszabogatják őket, hanem a médiamanipulációnak köszönhetően összefüggésekben gondolkodni képtelen nép is árulót lát a kormányába. Különösképpen meggyőzött az FFEK levezetése, hogy az 1973-as 1 milliárdos hitelből hogyan lett mára 135 milliárdos.

Mint a fenntarthatóságot kutató fiatalember, természetvédelmi mérnökként felhívnám a figyelmet az alábbi kép zöld körsávjaira, mint a hamarosan bekövetkező globális paradigmaváltás egyik kiváltó okára. A neoklasszikus közgazdaságtan (ami köztudottan nem tudomány(os)) már az utolsókat rúgja és ez napjainkban a szemünk előtt történik, ha merünk 'látni'. Nemsokára átadja a helyét az ökológiai közgazdaságtannak, ami viszont az ökológia valós tudományára fog épülni!

Forrás: http://www.adbusters.org/magazine/94/paradigm-shift.html

>Innentől az FFEK írása:
Olvasva a mai hírt, miszerint a Nemzetgazdasági Minisztérium az IMF-el tárgyal, először nem értettem meg, hogy miről van szó, ugyanis alig akadt olyan cikk, amelyik a lényeget emelte volna ki. A lényeg pedig nem az, hogy ismét lehet rúgni egyet a kormányon, mert szembefordul tegnapi önmagával, hanem az, hogy nem a 2008-as hitelfelvétel megismétléséről van szó, azaz nem arról, hogy bizonyos megállapodásban rögzített pénzösszegeket adott időnként lehív a kormány, hanem arról, hogy biztosíték képződik az IMF oldalán, amely a piacok megnyugtatására szolgál, és "végszükség esetén" hozzáférhető. (Forrás: origo, Magyar Nemzet)

Ha sikerülne ezt a kérdést értelmesen, jelentősebb elfogultság nélkül tárgyalni, akár még örülhetnénk is ennek hírnek, mert miközben egyetlen euró újabb adósság felvétele nélkül sikerült javítani a forint árfolyamán és Magyarország csődkockázati mutatáján, azt is észrevehetnénk, hogy a kormányzat nem cibálja fölöslegesen az oroszlán bajszát. Tehát tanul a hibáiból. De valóban ennyire jóban kell lenni az IMF-el, ahogy egyes médiaelemzések azt sugallják, sőt szinte már erőltetik?

Hírháttér

Az egyeditől érdemes egyre általánosabb kérdések felé haladnunk. A kapcsolatok felújítása lehetséges, hogy nem teljesen önként történt. Erőteljes mozgatórugó lehet a félelem a leminősítéstől. Hiszen akkor eladhatatlanok a magyar államkötvények, ez egyenértékű a csőddel, amint elfogy az MNB tartaléka, amely ilyen helyzetekben áthidal.

Nade, ahogy arról Bogár László tegnap írt a Magyar Hírlapban, elég, ha elkezdik ezek a hitelminősítő intézetek terjeszteni a hírt, az máris önbeteljesítő jóslattá változik. Indokolt-e hazánk leminősítése? Tulajdonképpen nem jelentett be csödközeli helyzetet a kormány, igyekezett törleszteni, igyekezett tartani a hiánycélt, nem mindig a legjobb eszközökkel persze. Ám az a nemzetközi pénzvilág, amely ennél nagyobb botlást, vagy kozmetikázását is elnézett korábban, most, amikor sok helyen úgymond szorul a hurok, nem engedhet. És meg tudja mutatni, hogy

• nem vesz senki magyar államkötvényt
• az euró 310 forint fölé mászik
• a csődkockázati mutató rekordokat dönt

Ez pontosan az az önbeteljesítő riogatás, amelyről Bogár László ír. Csakhogy mindeközben itthon meg milliók húzzák a rövidebbet. Akik riogattak, azok meg a hosszabat. És a magyarokmég nem is a jó helyen, nem a megfelelő körre haragszanak. Mert kétségtelen, vannak kormányzati hibák, de van egy kintről érkező, most már a szemtelenségen régen túllépett magatartás is, amely beleavatkozik a magyar belügyekbe.

Csak egyetlen példát hadd írok erről. A Goldman Sachs bankcsoport elemzői szerint a leminsőítés "még kivédhető, ha a magyar kormány tényleges lépéseket tesz a devizaalapú hitel-végtörlesztés kiterjesztésének elkerülésére" és voltak még egyéb ötleteik is. (Forrás: VG) Erre mit lehet mondani? Én egy szót ismerek: zsarolás. Senki nem magyarázta el korábban a polgároknak, hogy később egy gazdasági válságkörnyezetben rossz következménye lesz egy esetleges frankhitelnek. A mostani kormány legalább valamit próbál tenni azért, hogy a legrosszabb elkerülhető legyen. Lehet, hogy vitatható módon, lehet, hogy nem eléggé körültekintően. Mégis - ekkor jön valaki külföldről, akinek elég drót van a kezében, amit rángatni tud és akkor azt mondja, ezt azért már mégse, ne mentsék meg ezeket a szerencsétleneket? És hogy rátromfoljon még meg is szellőzteti, hogy ettől függ a leminősítés? Ezek után az euró árfolyam az egekbe megy, még több devizahiteles kerül csődközelbe, és a kormány tegyen meg mindent, mert a lakosság ezt várja.

Miután megteszi a kellemetlen, neki is nehéz lépést, és az IMF felé fordul, hogy tárgyaljunk, s közben a devizahitelesek kicsit fellélegeznek, akkor meg kapja a szitkot az arcába: lám-lám, eddig nem ezt mondtátok.... Nem hiszem, hogy ettől a hozzáállástól előrébb leszünk. És nem hiszem, hogy engem meg lehet győzni a külföldi pénzügyi guruk jóindulatától, IMF-estül, Goldman Sach-ostul, Fitchestül, Standard & Poors-ostul együtt.

Adósságcsapda

A közgazdaság felkent gurujai olyan dolgokkal dobálóznak, amelyek mögött alig látok értékes tartalmat. Végh László mondta mosolyogva egy konferencián, hallgatói kérdésre válaszul: hát mit akar a hagyományos közgazdaság, amikor saját alapjai hibásak? Amikor nem tudomány?

Pedig - teszem hozzá - lehetne az. De akkor az alapokat nagyon meg kéne nézni. Vegyünk csak egyetlen példát, az országunkat érintő hiányok kérdését. Klasszikus úton úgy magyarázzák, hogy az egyensúlyt úgy lehet megtalálni és beállítani, ha kevesebbet költünk és több lesz a bevétel. Ezt a mantrát abba kéne hagyni. Ez az ország az elmúlt 20 évben nagyon rosszul járt (legalább a görögökenk volt mondjuk 10 jó éve), semmi nyoma, hogy többet költene, mint amennyi jogos. Mert a probléma gyökere nem is itt van, hanem a súlyos, most már a GDP 82%-át kitevő államadósságban, ez egyébként több, mint 21 000 milliárd forint. Ha a cégek és a lakosság eladósodása is be lenne számolva ide, még nagyobb számot kapnánk.

Az adósságszolgálatunk alapvetően kamatfizetésre szorítkozik, a cél az adósság csökkentése lett volna, egészséges gazdasági körülmények között - most ilyenek nincsenek. Látható is, hogy a nyáron tett adósságcsökkentő lépések, melyekben a magányugdíjpénzek egy része is részt vett, nagyrészt elolvadtak, amikor megnőtt az euró ára. A kamatfizetést az adóbevételek egy részéből fedezi a kormány. Sőt, az új adósság túlnyomó része is arra megy el, hogy a korábban felvett hitelek kamatát fizessük. Idézem Drábik Jánost:

"1990-ben, a rendszerváltás idején, 22 milliárd dollár volt a magyar nemzet adóssága, miután az 1973 óta felvett egymilliárd dollár tényleges forrásbevonásért 1989-ig kifizettünk 11 milliárd dollár kamatot. Több, mint 20 év óta adósságszolgálatra fordítottunk 30 ezer milliárd forintot, vagyis 162 milliárd dollárt. Mégis a magyar társadalmat sújtó adósság napjainkban 135 milliárd dollárra növekedett." S mindeközben eltűnt a privatizált magyar állami vagyon jó része, és még ki tudja mi nem.... Ebben áll a lényeg: az adósságspirált fenntartóknak nem érdeke a törlesztés, inkább a további eladósítás. Ezze együtt pedig olyan ajánlások (zsarolás), amely a további sarcokat teszi lehetővé (adóemelés, megszorítás). Ha nem megy szép szóval, fenyegetnek államcsőddel, leminősítéssel, stb. (Bogár László után szabadon: a 3 V: valutaalap, verőlegények, védelmi pénz.)

Még egy réteggel lejjebb

A hitel a jelen fogyasztás fedezése a jövőben. Szükséges hozzá, hogy a hitelt, és a kamatait vissza lehessen fizetni. Mindehhez növekvő gazdaság szükséges, hiszen a hitel kamatozik. Általában azért vesz fel valaki hitelt, hogy azt értékteremtésre fordítva a jövőbeli teljesítménye növekedjen és azzal fizesse vissza a kamatokkal növelt öszeget. De nem mindig van ez így, a magyar államadósság esetén már a kamatok fizetése is újabb hitelfelvételt igényel.

Az eladósodott állam vezetői, politikusai, a lakosság, a cégek érdekeltek lesznek abban, hogy a gazdasági növekedés rendszerét fenntartsák, épp a hitelek miatt. Ebben a környezetben soha nem lesz fenntartható fejlődés. Ráadásul a valós (reál) gazdaság növekedését mindig is az energiahasználat növekedése hajtotta. A pénzből pénzt előállító pénz- vagy képzetes gazdaság azonban képtelen fedezetet rakni a képzetes pénzei mögé. És amikor túl sok gyűlik fel ebből a fajta pénzből, vagy meg tudják csapolni a valós gazdaságot, vagy a képzetes pénzlufik kipukkadnak. Most az utóbbi történik, mert nincs már komly növekedési lehetőség a valós gazdaságban.

1. ábra. Egy dollár adósság pénzteremtő hatása az USA gazdaságában 1966-tól 2010-ig. Látható, hogy míg kezdetben megérte hitelpénzzel "pénzgyárat" játszani, addig a 2000-es évekre ez a folyamat hatásában lecsökkent, majd egy bizonyos adósságszint elérésekor átváltott káros folyamatba: a túlzott adósságállomány nem növeli, hanem rombolja a GDP-t.

Az ábra is mutatja, a játék nem megy tovább: a pénzgazdaság már nem képes kivonni pénzt a reálgazdaságból, így egyre korlátozottabban képes hitelpénzből pénzt gyártani. A valós terület növekedési korlátja pedig a valóságban keresendő: elértük a növekedés határait. Nincs elegendő energia ahhoz, hogy a reálgazdaság érdemben nőhessen.

PPJ         2011.11.08.

Miután figyelmesen végigolvastam, "A deglobalizáció és ellenségei" című cikkből citálom ide az "EZT nem akarjuk többé" részt. A cikk a Le Monde diplomatique hasábjain jelent meg. Írta: Frédéric Lordon, Fordította: Morva Judit

A szerző közgazdász. A D'un retournement l'autre. Comédie sérieuse sur la crise financière. En quatre actes, et en alexandrins (Egyik köpönyegforgatástól a másikig. Négyfelvonásos komoly vígjáték a pénzügyi válságról alexandrinokban) írója, Seuil, Párizs, 2011.

A francia  "ça"  magyar fordítása  >>ezt<< , ugyanakkor a pszichoanalitikus terminológiában a tudatalattit, az Ösztön-ént is jelenti, használata itt egyértelműen arra az elvárásra utal, hogy a társadalmat az ösztönök, a nyers erőviszonyok helyett a tudatosodás irányítsa.

Végül is egyszerű: EZT nem akarjuk többé

Persze meghatározhatjuk a deglobalizációról folyó vitát fordítva, nagyon egyszerűen és hagyományosan is: a jelenleg kialakult katasztrofális helyzetet kell akkor pontról pontra bemutatni. Szabad verseny nagyon különböző bérszínvonalú gazdaságok között; az iparkitelepítés állandó veszélye; a részvényesek uralma, akik állandóan magas nyereséget kényszerítenek ki a vállalatokból és ezzel állandó nyomást gyakorolnak a bérekre; a lakosság ebből következő krónikus eladósodottsága; a pénzügyi szektor totális szabadossága, amely megengedi, hogy akár lakossági termékkel is (mint ez történt a subprime hitelek esetében) spekulálhassanak és pusztító egyensúlytalanságot okozzanak; a közhatalom csapdába ejtése, amikor a krónikus pénzügyi válságból kell kimentenie pénzintézeteket; miközben ezeket a makrogazdasági válságokat a munkanélküliekkel, az államadósság költségeit az adózókkal, a romló közszolgáltatásokat az igénybe vevőkkel, a közalkalmazottakkal és a nyugdíjasokkal fizettetik meg; az állampolgárokat megfosztották attól, hogy beleszólhassanak a gazdaságpolitika alakításába, amelyet ma már kizárólag a nemzetközi hitelezők vágyai és szükségletei szerint alakítanak ki, semmibe véve a szociális és társadalmi következményeket; a monetáris politikát egy minden politikai ellenőrzéstől független intézmény kezébe helyezték – mindezt összefoglalóan és nem túl igényesen lehet globalizációnak nevezni. Ebből következik, ugyanilyen egyszerűen, hogy ha támogatjuk a deglobalizációt, a globalizáció felszámolását, akkor az nem jelent mást, mint hogy kijelentjük, hogy EZT nem akarjuk többé.

Kapcsolódik a fentiekhez egy hazai hír:

"A fejlődés nem egyenlő a GDP-vel" – közgazdászok vergődése - HVG.hu

"Általánosan azt lehet mondani a magyar közgazdasági gondolkodásról, hogy a gazdasággal foglalkozó véleményformálók, az értelmiségiek a neoliberális eszmékkel kapcsolatban meglehetősen kritikátlanok. Ebből kiindulva elég könnyű arra a következtetésre jutni, hogy majd a piac megoldja a helyzetet, de ez nagyon leegyszerűsítő, voltaképpen egydimenziós megoldás."

PPJ         2011.07.15.

http://kickitover.org/