PPJ         2014.10.20.

Dr. Baranyi Tibor Imre: A jelenkori magyar közoktatásról
(Forrás: Metafizikai Fényesség Platform - Scribd.com, Illusztrációk: GreenR szerk.)

„...csak iskolába ne kelljen járni...”
Hamvas Béla

Az egyre inkább a megvalósult abszurditások és a tébolyultság sajátos elegyeként fungáló modern világ fenntartásának, az ebben működő feloldási folyamatok fokozásának, valamint a degenerált szemléletmódbeli eltévelyedések továbbadásának két „stratégiai” jelentőségű „ágazata” napjainkban a közoktatás és közmédiák (mass media). Ezek negatív jelentőségének megértése és az ezzel kapcsolatos rezisztencia kialakítása – elsősorban a fiatalok számára – szorosan hozzátartozik ahhoz a felszabadulási folyamathoz, amely a tradicionális princípiumok által vezérelt élet és magasabb szinten spirituális megvalósítás velejárója és áldásos következménye.

A jelenkori általánosan kötelező oktatás egyik legszembetűnőbb jellegzetessége a nivellálás, mégpedig a szubsztancializáló1 nivellálás. Nem egyszerűen egy szintre hozatalról van szó, hanem a mindenkori intellektuális értékre vonatkoztatott legalacsonyabb szintre hozatalról. A szemléleti hátteret és az ismeretelméleti értéket tekintve mindenki ugyanazt kénytelen tanulni, s ez a kimondatlanul is kötelező uniformizáció a kor pillanatnyi meghatározottságait tekintve kizárólag a legalacsonyabb szinten valósulhat meg.

1 - A szubsztancia fogalma kapcsán lásd: Fejlődő létrontás. XII. fej. A metafizikai Kettős: Esszencia–szubsztancia.

Mindez közvetlen következménye a modernitás egyik alapdogmájának, a principiálisan téves és kártékony egalizmusnak, amit már a „nagynak” – legalábbis eszmei értékét tekintve – semmiképpen nem tekinthető francia forradalmi felforgatás is zászlajára tűzött, onnantól kezdve pedig járványszerűen terjedt szét a modern mentalitás térfoglalását lehetővé tevő lokalitásokban. Ez kéz a kézben a transzponált evolucionizmussal, avagy a progresszionizmussal – miszerint a magasabb rendű az alacsonyabb rendűből származik puszta véletlenszerűségek folytán – olyan alattomos, szemléletmódbeli taposóaknák, amelyek a lehető legnagyobb károkat okozták a valamikor általános tradicionális szemléletmód degenerálásának vonalán. Ellentétben az egységgel, amely transzcendentális valóság, „egyenlőség” sehol nem található a létben, s kiváltképpen nincs ilyesmi az emberi világban, ahol az individuumok közötti színvonalbeli eltérés – és vertikális rangkülönbség – olyan hatalmas, hogy azt lehet mondani: az egyes emberek közötti különbség egyes állatfajok közötti különbségek mértékével arányos. Amikor e soha nem létező egyenlőség mesterséges előállítására törekszenek, az egyrészt azt jelenti, hogy az illető világ megnyilvánulását tekintve elérkezett a végéhez, mert az egyenlősdi és az uniformizáció, vagy ha úgy tetszik, az atomizáció szubsztanciális jelenségek, lévén hogy a legalacsonyabb egységek, az „oszthatatlanok”, az „atomok” a megnyilvánulás szubsztanciális alsó szubsztrátumával hozhatók összefüggésbe; de még ezek között sem lehet valódi egyenlőségről beszélni, hiszen ahol minőség létezik, ott szükségképpen különbségnek is léteznie kell, s valódi egyenlőség kizárólag a tiszta kvantitásban valósulhatna meg, ha ez nem maga a katexochen semmi lenne. Guénon egyenesen odáig megy, hogy azt mondja: „A” =„A”, mert ha „A”=„A” igaz lenne, akkor az tulajdonképpen mindösszesen „A” lenne. Ember és ember között a legprimitívebb kritériumnélküli szemlélet vélekedéseit leszámítva, mindig fennállnak különbségek, amelyek a megnyilvánulás előrehaladtával egy szimbolikus vertikum mentén gyakran egészen szélsőséges méreteket öltenek. (Nyilvánvalóan ez az elemi felismerés volt a kasztok és halványabban a rendek valamikori megkülönböztetésének princípiuma.) Az egyenlőséget természetesen ma is csak a leggyengébb szellemi képességűek gondolják komolyan, s annál kevésbé azok, akik elterjesztése és fenntartása révén szigorú háttérből vezérelt hatalmat gyakorolhatnak és előnyöket élveznek, miáltal némileg csípősen joggal mondhatjuk, hogy nem kis mértékben egyenlőbbek, mint az egyenlőek. Másrészt tehát amikor az egyenlőség mesterséges előállítására törekszenek, az egy sötét és rejtett hatalmi ösztön célkitűzéseit tükrözi, amely stratégiája szerint az egyenlőségeszme bevetésével a lehető legalacsonyabb szintre nivellált embertömegek felett egyre tökéletesebb hatalomgyakorlás valósítható meg. Mondani sem kell azonban, hogy ez a hatalom természeténél fogva mélységesen törvénytelen, mert a legitim hatalom és ennek forrása az uralom a valódi szellemi tekintélyen alapul, amely a magasrendűek között a legmagasabb rendűként nem ezek lealacsonyítására, hanem még teljesebb felemelésükre törekszik.

Illusztráció: uniformizmus és progresszió

Hogy a jelenkori közoktatás szándékában alantas és lealacsonyító volta ne lepleződjék le, vízözönszerű mennyiségi jellegével álcázza magát: s ez a puszta tudattárgyként megjelenő információk brutális halmozása. A már az általános iskolában elkezdett, a középiskolában fokozott, majd az egyetemeken tébolyult módon végletekig halmozott holt ismeretanyag puszta mennyiségi fokozása, merőben mechanikus betanulása, a magolás, a „biflázás” nemhogy nem növeli a valódi szellemi intelligenciát, hanem – rendkívül fárasztó volta miatt – tulajdonképpen butít: az elbutulás lehetőségét kívánja megalapozni. A tudati funkcióknak a tudati objektivitások világa felől való elfordulását és azt követően magukba a funkciókba való éber belehelyezkedés lehetőségét és igényét rendkívül hatékonyan akadályozza meg. Megöli az érdeklődést, és súlyosan destruálja a megismerési vágyat, amely minden egészséges és ép lelkű emberben él, hiszen a megismerés a tudás és a létrendi felszabadulás elengedhetetlen előfeltételeinek egyike. A jelenkori oktatási követelményeknek való megfeleléshez elengedhetetlen beteges biflázás, pontosan ellentétes eredményre vezet, mint amikor valaki többé-kevésbé intenzív érdeklődését követve, szabadon és kötetlenül, noha szisztematikusan foglalkozik valamely tárgykörrel. És ugyanez a perverz szándék jelenik meg az oktatás végén leselkedő, a „vizsgázókat” valóságos rettegésben tartó számonkérő „vizsgázásokban” is, amelyek során a mechanikusan betanult idegen tudati tárgyözön, sőt mondhatni élettelen ballasztot képező anyag mechanikus, többnyire minden egyéni meglátást szigorúan mellőzni kénytelen visszakérődzése megy végbe. „Egyéni meglátásokról” vagy asszociációkról csakis egy szigorú keretrendszerben lehet szó, amolyan álkreativitás gyanánt, ám ha mindez nem lenne, az oly nagyra tartott „haladás” (vagyis a végső soron szigorúan technológiai kibontakozás, illetve igazoló, kísérő ideológiáinak legyártása) kétségtelenül megtorpanna, s nyilván ezért is szorgalmazzák a „jobb” oktatók, avagy a szcientizmus „továbbadói”. A „vizsgák” sikeres voltának megítélése ráadásul nagy mértékben kiszolgáltatott az illető „vizsgáztató” ugyanezen oktatás keretei között kimunkált, majd „tudományos” pályája során csak tovább torzult személyisége egyéni szeszélyeinek. (A vizsgákon tulajdonképpen meg kellene fordítani a dolgot: nem a tanárnak, hanem a vizsgázónak kellene kérdeznie, és a megfogalmazott kérdésekből – megfelelő kompetencia birtokában – tökéletesen meg lehetne állapítani, hogy az illető mennyire mélyült el az adott terület vonatkozásában.)

Ha megvizsgáljuk a modern közoktatás „szellemi” hátterét, azt látjuk, hogy egy többnyire kimondatlan vagy legfeljebb teoretikusan szórványosan artikulált személetmód implicit átadását jelenti, amely szemléletmód (és alattomos terjesztési módja) mélységesen és agresszívan antitradicionális. E szemléletmód egy a jelenlegi nyugati világban és egyre inkább keleten is főhatalommal rendelkező, sőt nyugodtan mondhatjuk világuralmon lévő profán szektának a szemléletmódja: s ez a szcientizmus, amely magát rendkívül nagyképűen a Tudományként tételezi. A szcientizmus felkent „apostola” a modern tudós és ennek templomi szolgája a tudományos oktató – mint ahogy egyébként közönségesen mindenki más – kizárólag saját aktuális tudati állapotának (és szellemi szintjének) kivetüléseit képes tapasztalni a létben, ez pedig egy olyan „ördögi kört” képez körülötte, amelyből a valódi princípiumok hiányában soha nem lesz képes kiszabadulni. Ennek a rabságnak mint a megnyilvánulás legszűkebb modalitásába, a puszta érzékvilágba való bebörtönzöttségnek a továbbadása a jelenkori oktatás legalapvetőbb feladata. A princípium- és tudás- (vidya) nélküli „tudomány” valójában a tudatlanság tudománya (aparavidya), amelynek tevékenysége tulajdonképpen a samsarai dolgok gőgös és megszállott babrálásában áll, és egy deviatív „brahmáizmusban”, főként használati tárgyak és technikai eszközök, másrészt „szellemi termékek” spirituális éberség nélküli, áradatszerű létrehozatalában, a létforgatagból és létesülés világából való kiút ismeretének teljes hiányával, ami princípiumok híján teljesen természetes, hiszen fel sem merül semmi olyasmi, és fogalma sincs semmi olyasmiről, aminek az extrasamsaraisághoz, a ’létforgatagon kívüliséghez’ és a puszta létesülés világát meghaladó valóságokhoz a legcsekélyebb köze van. Annál több köze van viszont az érzékvilág fogságában szenvedő tömegek szemében való egyetlen igazolójához, a technikai alkalmazásokhoz, amelyek valódi okát és célját képezik, s amelyekhez minden szellemi éberség hiányában előszeretettel társulnak az általános feloldási és feloldódási folyamatok alattomos kivitelező erői. Kortársaink szemében a „fejlettséget” egyedül megmutató technikai apparátus egyetlen valós igazolója a legalacsonyabb rendű ember ideálja, a „kényelem”, az a kényelem, amiért olyan apró kényelmetlenségeket kell egyre inkább elszenvednünk, mint az emberi tudat lassan reménytelen megmérgeződése és a földi környezet ebből közvetlenül következő globális tönkretétele. A jelenkori közoktatás tehát ezt adja tovább egy valóságos antitradicionális transzmisszió során, egy egész „civilizációt” vágva el minden valódi intellektualitás és a szabadság elemi lehetőségétől.

Illusztráció: extrasamsaraiság

Lévén, hogy normális esetben a gyermek természetes élőhelye a család, az ebből korán kiszakító bölcsőde – az emberi intézmények egyik legborzalmasabbika – kezdi meg az alapozást. A gyermek elszakítása a szüleitől ekkor – legalábbis a jelen sorok írásakor – még nem kötelező, de a samsarai létért való küzdelemben viaskodó szülőnek sokszor nemigen van más választása (vagy ha van, mintegy önszántából nem él vele): mesterségesen és brutálisan kiszakítani a gyermeket természetes élőhelyéből, s főként az anya oltalmazó közelségéből. Az ekkor vadidegenek kezébe kerülő gyermek többnyire soha helyre nem hozható lelki megrázkódtatásokat és főként az imaginációt (életképzeletet) érintő torzulásokat szenved el, s ez – bár nem ilyen mértékben – tulajdonképpen a későbbi óvoda erőltetése esetén is fennáll. Ezzel szemben általános tradicionális elvnek tekinthető, hogy a megfelelő családban született gyermek minél tovább maradjon otthon a szülők közelségében. Ezzel mintegy természetes módon lefektethetők a megfelelő alapok, amelyekkel az immár kötelező általános iskolai oktatás legveszedelmesebb torzításai később közömbösíthetők. A kötelező általános iskolában aztán komolyra fordulnak a dolgok. A tanítóképző intézetekben szigorúan antitradicionális alapokon kiképzett tanítók a legjobb szándék mellett is antitradicionális metódusok és szemlélet jegyében2 veszik kezelésbe a mit sem sejtő gyermeket, bár éppen az írás- és olvasástanulás tartozik a még legártalmatlanabb dolgok körébe, már amennyiben manapság sikerrel jár egyáltalán: ezt mintegy nem lehet mellőzni a későbbi célok és szándékok érdekében.

2 Egy ilyen jellegzetesen antitradicionális módszer, ahogy a számfogalmat kialakítják a gyermekekben. Eszerint az 1 a legkisebb szám, a 2 ennél kétszer nagyobb, a 3 háromszor és így tovább, tehát mintegy szorzással vagy pusztán mennyiségi megsokszorozással alakítják ki a számfogalmat. Ily módon a legnagyobb szám a legkvantitatívabb, s ez: a ∞. Ezzel szemben az adekvát számfogalom osztással alakítható ki. Eszerint a legnagyobb szám az 1 (ami a transzcendentális Egység szimbóluma), s amit síkban egy kör szimbolizál, a 2 ennek a fele, ami a félkör és így tovább. Szintén kártékony metódus például az, amikor gyermekekkel olykor már az óvodában szavaztatnak, hogy ki legyen például a fogócskában a fogó és hasonlók, ahelyett, hogy mindig valamelyikük egyedül döntene ugyanerről.

Illusztráció: a "felnégyelő körosztó"

Nagyon szerény összefüggéseket esetleg értő, részfeladatokra specializált tanítók, majd tanárok nevelik mechanikusan ugyanazon alapelvek formai variálgatása révén az általuk minden önálló kontroll nélkül, mechanikusan betanult dolgok átadásával a gyermeket, aki így éppen egyik legfontosabb életszakaszában, a felnőtté válás időszakában végig idegenek kezében van. És még olyan is akad, akinek mindez nem elég, maradék egy-két óra szabadidejében az ambiciózus szülő különórákkal szeretné még nagyobb „tudással” teletöltetni szerencsétlen gyermeke fejét. Az oktatási intézmények, az iskolák légköre: az általános szétszórtság, a lárma, ricsaj, fegyelmezetlenség első pillantásra a samsaraiság szó szerint ordító jelenlétét mutatja számunkra. Mindez a serdülés előrehaladtával a kötelező szabadelvűség következtében főként a középiskolákban erkölcsi mélyrepüléssel társul. Majd az egyetemi vizsgák elviselhetetlenül nyomasztó légkörét követő féktelen ivászatokkal és kábítószerpartikkal tetőződik, amelyek kvázi egészségügyi funkciója – súlyosan mérgező voltuk ellenére – a tudat nullifikálása, a teljesen feleslegesen és beteges módon felhalmozott idegen és holt tudati tárgyakként légüres térben lebegő tartalmak azonnali és végleges, divatos kifejezéssel élve „Ctrl+Alt+ Del”-szerű törlése, s ami után a legtöbb esetben egy dolog marad vissza az „egyetemistában”: az utálat. Nemcsak a tanult tárgykör, de rosszabb esetben a megismerés egészére vonatkozó parttalan utálat, ami ráadásul nem ritkán a „képzettség”, az erudíció gőgjével párosul. A recens oktatás egy olyan „követelményrendszer” teljesítését írja elő tehát, ami többnyire teljes agymosottságot és moral insanityt valósít meg végül, azért, hogy a kiképzett áldozat legjobb esetben egy csavar legyen a mára valóságos szörnyetegként működő modern „társadalmi” gépezetben vagy „üzemben”,3 ami nagyban megegyezik az állítólagos „társadalmi elvárásokkal”. Ez pedig nem más, mint minél jobban specializált, önálló tudati életre tökéletesen képtelen „nyálafolyatós konzumidióták gigantikus csordáinak” a kitenyésztése, amelyen belül a valódi létrendi rangok tekintetében tökéletesen irreleváns az, hogy az illető betanított munkás vagy manager típusú diplomás termelésirányító, mert kasztbeli hovatartozásuk minden vonatkozásban azonos marad és lesz: a mélyen kasztok alatti, az értelmi képességekkel deviatív módon operáló álintellektuális asprsya (’érinthetetlen’)4 állapot.

3 Vö. Ken Kesey One Flew Over the Cuckoo’s Nest. New York, 1962, Viking. [Magyarul: Száll a kakukk fészkére. Budapest, 1962, Európa.]
4 Az indiai kasztrendszerben használt kifejezés azokra, akik a létrendi aláhanyatlottságnak arra a fokára jutottak, hogy a nem pusztán fizikai síkon értelmezendő „megérintésük” végzetes következményekkel járhat.

A jelenkori oktatás és „tudományos” élet további jellegzetessége a szélsőséges specializáció következtében a teljes interdiszciplináris koherenciátlanság. Nincs a tantárgyakat és tudományágakat meghaladó valódi transzcendens vonatkoztatási pont, sem rendezőelv, s ez a specializációnak az értelmetlen és feneketlen mélységben való elveszés jellegét kölcsönzi. Pontosabban mégis van valami, ami a diszciplínákat és a tantárgyakat hallgatólagosan összeköti, s ez az antitradicionális szemléletmód és beállítottság. A minden magasabb értelem nélküli elsüllyedés valamely tudati(ként nem átélt) objektivitásban mint „tudományos kutatás” sajátos embertípust követel: jól ismert az égnek álló hajú, bozontos és bogaras tudós (Einstein mint – horribile dictu – „a világ legokosabb embere”) és – ennek kevésbé populáris alfaja a tanár, amely akkor számít „jófejnek”, ha a tökkelütöttségéből kifolyólag szigorúsága nem párosul valóságos kegyetlenséggel mint a minimális hatalommal való súlyos visszaéléssel. A tanári hisztérikák pedig már az ifjúság közvetlen lelki megmérgezését végzik, és az alkalmatlanok nagy száma abból a nagyon is tudatos szándékból fakad, amely az intellektuális színvonal alacsonyan tartásában áll, s ez elsősorban a tanári pálya csekély anyagi honorálása és erkölcsi megbecsülésének mellőzése révén áll elő, amiért is ennek választását más, többnyire inadekvát ambíciók kényszerítik ki. Ha pedig manapság valóságos csoda folytán mégis kiváló ember kerülne a tanárok közé, akkor a minimális szabadságot sem hagyó kötelező tanterv és a tanári közösség fegyelmező-kényszerítő ereje a maga bénító hatása révén mindent megtesz az antitradicionális mechanizmus olajozott működése érdekében.

Illusztráció: A HVG 2012 / 49. számának címlapja mindent elmond a szabadkőműves oktatáspolitikáról

Joggal mondhatjuk, hogy a jelenkori egyetemek a középkori egyetemek profán paródiái a valódi mesterek (doktorok) által vezetett tradicionális stúdiumokhoz képest. A hajdani hét szabad művészet lényege az ember előkészítése volt a szellemi megismerés vonatkozásában, s az akkor még élő és mára teljes mértékben feledésbe ment tradicionális tudományok, miként a tradicionális mesterségek lényege az ember folyamatos szellemi felszabadításában állt, nem pedig a samsarába való reménytelen belekötésében és az attól való lenyűgözésben, miként a modernek esetében. A jelenkori egyetemi, majd tudományos fokozatok a valódi előbeavatási, beavatási fokozatok meghamisított paródiái, s egyetlen dolgot képesek esetleg kifejezni, hogy a „rangos” illető egy adott és végletekig specializált „szakterületen” az összefüggések látása nélküli mélységes önelveszítés ösvényén mennyire volt képes előrehaladni. Van egy sajátos kimondatlan véd- és dacszövetség az egyetemi vizsgák megalázó borzalmait át- és túlélt végzett „diplomások” között, az álbeavatottak hamis és ostoba gőgjével feltarisznyázva, a „mi most már »tudunk«”, „tudók vagyunk” bornírt elképzelésével (s aminek kiegészítője a nem diplomások „kisebbrendűségi komplexusa”). És hogy még az egyetem elvégzése után se tudja szerencsétlen „diplomás” kifújni magát és ne legyen képes komolyabb és érdemi tájékozódásra, jönnek a különféle szakvizsgák és végeláthatatlan „kreditpont gyűjtési” és „posztgraduális képzési” nyűgök és kényszerűségek, amelyek tulajdonképpen sírig tartó elkötelezettséget követelnek meg a delikvensektől, hogy azok ilyenformán az eszmélést az egész agyrémből semmi esetre sem tudják végrehajtani. Miközben az előbb említett fénylő középkori hét szabad művészet – a trivium formájában – szó szerint fundamentális jelentőséget tulajdonított az értelem kifejezési módjának, többek között a beszédművészet, a retorika szisztematikus oktatása révén, manapság – a fokozódó mechanikus jelleg okán – egyre inkább ennek ellenkezője kerül előtérbe. Öntudatlanul is tendenciózus az, hogy az ifjúság ne tanuljon meg beszélni, amit egyebek mellett már nem egyszerűen az írásbeli „számonkérés” mennyiségi túlsúlyának növelésével kényszerítenek ki, hanem az egyre inkább nyomasztó túlsúlyba kerülő különféle x-elgetős tesztek erőltetésével. Nemcsak, hogy személytelen az írásalapú „számonkérés”, de még ezen belül is egyre sematikusabb: az írásbeli vizsgarendszerek sémájára mintegy „ráérezve”, már nem is a tananyagot tanulja meg a tanuló, hanem a sémát, ami alapján majd javítják a „dolgozatát”. Az agyhalálhoz vezető metódus ellen pedig egyetlen mentális egészségmegőrző megoldás marad: a puskázás.

A szintén döntően írásbeli „diplomamunka” sem más, mint puszta összeollózás, amely ráadásul az „információ-sztráda”, az „internet” világában egy sajátos mentális szokást terjeszt, s ez a gátlástalan plagizálás, ami a közönséges lopás jellegzetes szellemi példája. Bár némileg nagyobb „önálló kutatási eredményekhez” kötik, az antitradicionális lényegnélküliségen semmit nem változtat a manapság elterjedt végtelenül nagyképű „Ph. D.” fokozat bevezetése, aminek többnyire két dologhoz nincs köze: a philosophiához és a doktor-, vagyis mester-mivolthoz. A philosophia eredetileg a ’bölcsesség (sophia és a sapientia) szeretete’, ahol a bölcsesség mindig lényeglátást és a nagy létbeli összefüggések transzcendenciából levezetett látását jelenti, mester vagyis doktor pedig mindenkor az, aki ezeket nem csak látja és érti, de az életében magas szinten megvalósítja és demonstrálja. A bölcsesség szeretete tehát mindenkor csupán előfoka annak, amiből valójában származik, a Sophiának, az örökérvényű Bölcsességnek, ami tulajdonképpen és eredetileg maga is csupán előfeltétele a bevatásnak, amiről persze a kortárs „tudományos” élet hallani sem szeretne. Ebből is kiviláglik a már-már végletes távolság, amely a modern és profán erudíciót és a valódi tradicionális és beavatási Tudást áthidalhatatlanul elválasztja.

A huszadik század második felében terjedt el általánosan a nemek összekeverését már a nevelés során megvalósító koedukáció. Arra, hogy a nemek között milyen fundamentális különbség áll fenn, s ennek melyek a szellemi, pszichikai, pszichológiai és egyéb vetületei, e helyütt nem térhetünk ki (vö. Evola, Weininger idevágó művei5). Ám az, hogy ezek elmosásában, a nemi identitás és létmód (dharma) átélésének megnehezítésében, sőt nemritkán ellehetetlenítésében mekkora szerepe van a jelenkori koedukált nevelésnek (bár erről a liberalizmus folytán egyre kevésbé beszélhetünk) és oktatásnak, nem lehet eléggé hangsúlyozni. A nemek közötti feszültség minimalizálása, a fiú és a leány közötti ontológiai feszültség kioltása és egy titokzatosságától megfosztott „pajtási” viszony kialakítása, ahol minden pusztán hormonálisan vezérelt tiszavirág-életű „együtt járássá”, sőt pusztán fizikai „koitálássá” lesz, egyenes úton vezet a felbomló vagy már létre sem jövő családok mai világához, ahol a gyermek csak akadály és fölös gond és „plusz költség”, vagy legfeljebb minden magasabb vonatkozásától megfosztott homályos és konvencionális szükségérzet, és persze életéhség. A tradicionális világ azonban a különleges dharmákat (amilyen főként a szerzetesség) leszámítva gyakorlatilag előírta a családalapítást, s az első fiúnak mint a „kötelesség fiának” nemzését (anélkül persze, hogy az „elszaporodás” spirituális szempontból kétségtelenül veszélyes kalandjába belebonyolódnánk). Mindenesetre a gyermek elutasítása az esetek elenyésző kisebbségében zajlik valami többnek a realizációja jegyében, s többnyire inkább a kisebb ellenállás és a hedonizmus irányába való haladás figyelhető meg e vonalon is. A koedukáció továbbá a minél intenzívebb minőség megkülönböztetés és szeparáció helyett az átmeneti nemi formák (Weininger) lelki kialakítását segíti elő, amely a fentiek mellett később számos lelki és szellemi torzulás melegágyát képezi.

5 Julius Evola: A szexus metafizikája. Budapest, 2000, Ur Kiadó. Illetve Otto Weininger: Nem és jellem. Debrecen, 2010, Kvintesszencia Kiadó.

Illusztráció: Hollywoodtól az óvodákig

Az, amit manapság előszeretettel és fennhangon „tudásalapú társadalomnak” neveznek, ismét egy olyan fogalom, aminek sok mindenhez van köze, de egy dologhoz biztosan nincs, ez pedig a tudás. Ahhoz a tudáshoz, amelyet a szanszkrit nyelvben a vidya vagy bizonyos összehasonlító összefüggésben a paravidya szó jelöl, s szoros kapcsolatban áll a látással, mégpedig a lényeglátással és a magasból eredő és mélyben húzódó létbeli összefüggések értésével; továbbá a princípiumok, az alapelvek tudásával. A posztmodern „tudásalapú társadalom” tulajdonképpen a kilúgozott agymosottság alapú társadalom, amelynek „szakemberei” elsősorban bizonyos résztechnológiák és gépek üzemeltetéséhez értenek, és szigorúan rovarszerű részfeladatok elvégzésére képesítettek. Beszédes, hogy az olyannyira fontosnak és nagyra tartott számítástechnikai fejlesztések lelki szemei előtt egy maliciózus mozaikszó, az „MSU” lebeg, hogy ilyenformán a Most Stupid User – a ’leghülyébb felhasználó’ – is részt vehessen a technológia alkalmazásában. Így áll elő egy „egerező-klikkelgető” világ, az internet, a XXI. század LSD-jének rabul ejtett és félájult, monitorbámuló kalandorainak falanszterével. Az „internetnek” és bűvös „előhívószavának”, maguknak az internet site-oknak az egyik leggyakrabban használt előtagja egyébként a www (world wide web) a héber ábécé wav betűjét tartalmazza háromszor, márpedig a wav számértéke a tradicionális gematriya szerint: 6. Ilyenformán a virtuális világ legtöbb weboldalának megtekintése előtt óhatatlanul használni kell egy „hívójelet”6, ami nem más, mint a 666. Nem pusztán egy részleges szimbólum alapján, de a fentiek teljességét tekintetbe véve, lehet némi fogalmunk – az olyasmit, mint az internethasználat elterjedtségét egyik fő kritériumnak tekintő – nevetséges „tudás-alapú társadalom” voltaképpeni mibenlétéről, aminek legfőbb elterjesztői és védelmező természetesen azok, akiknek bizonyos, számukra azonosíthatatlan entitások pusztán mediátori szerepet szántak.

6 Vö. Fejlődő létrontás. VI. fej. 666. A héber ábécé számértékei kapcsán lásd továbbá pl. Kurt Seligmann: Mágia és okkultizmus az európai gondolkozásban. Budapest, 1987, Gondolat Kiadó, 228. o.

Illusztráció: A héber ábécé számértékei kapcsán

Végezetül, vessünk egy pillantást Ciceróval arra, hogy mindez: Qui bono? (’Kinek jó?’, ’Kinek használ?’) Nos, a jelen korszakot kivitelező nem pusztán emberi eredetű, de emberi ágenseken keresztül ható feloldó erők, valamint a korszakot fenntartani és továbbvinni hivatott, „fedetten” ténykedő háttérhatalom ügyvivői valójában két dologgal állnak ellenséges viszonyban: elsősorban a társadalmi és politikai renddel, amely esetén megfelelő körülmények jöhetnének létre ahhoz, hogy viszonylag sokan gondolkozni kezdjenek és átlássák, valójában mi is folyik körülöttük és kilúgozott elméjükben; valamint a valódi intellektuális rendű tudással, mert ez a tudás felszabadít, márpedig szabad vagy akár csupán szabadságra igényt formáló embereket nem lehet tudati rabszolgaságban tartani, ami pedig a szóban forgó világhatalom kézben tartásának, és a szó legszorosabb értelmében „titkos” céljai megvalósításának egyik elsőszámú előfeltétele. E ponton Arvo-t idézhetjük, aki az „ellenbeavatás” kapcsán a következőket írja: „Elvként lefektetendő, hogy nem létezik olyan felforgató mozgás a történelemben és a gondolkozásban, amelyeknek ne lennének meg az »okkult« gyökerei. És van egy különleges pont, amellyel számolni kell, mégpedig a következő: a sötét erők legújabb »csinálmányai« egyikére, a »pozitivista« elméletre célzok, amely minden ilyen jellegű színpadi hátteret tagad, és azt állítja, hogy az emberek világában minden kézenfekvő, történelmi okokkal magyarázható. Talán nem éppen egy ehhez hasonló »pozitivista« mentalitás az, amelyik a leginkább hozzájárul azon erők játékához, amelyek »fedetten« szoktak hatni?”7

7 Ur-Csoport: Bevezetés a mágiába. I. Kötet. Arvo (Giovani Antonio Colonna di Cesaro): Az ellenbeavatásról. Budapest, 2007, Persica, 255 –256. o.

Mindezen – jó esetben ellenméregként működő – kritikai megállapítások mintegy gyakorlati konzekvenciájaként a jelen sorok írója egyáltalán nem azt akarja sugallni, hogy ne járjunk iskolába, de még csak nem is azt, hogy e műben foglalt tartalmak megértése valamiféle „protestálás”, netalán „nihilizmus” alapjait képezze. Már csak azért sem, mert ez az írás kizárólag azon kevesekhez szól, akik egyáltalán képesek felfogni a benne foglaltakat, s ilyenformán valami többre érdemesek, illetve hivatottak, és az a sorsuk, hogy potenciális létrendi rangjuknál fogva meghaladják a jelenlegi „közoktatás” által kijelölt dimenziókat. Alulról és „belevarázsolódva” semmilyen rendszer nem változtatható meg. Csak a fölemelkedés az egyetlen legitim lehetőség, amihez mindazt a negatívumot, amit a jelenlegi oktatási rendszer hordoz, és aminek továbbadására szakosodott, mint kötelező rosszat abszolválni kell, a szóban forgó embertípusnak meg kell ismernie, és túl kell esnie rajta, hogy azután megfelelő tapasztalati anyaggal tudjon a valódi megismerés felé fordulni immáron szabadon, s úgymond autodidakta módon. Továbbá a diplomaszerzés afféle jogosítvány a modern világ befolyásosabb helyein való elhelyezkedéshez, amelyet pedig a retradicionalizáció, valamint a nem vulgárisan értendő eljövendő aranykor benső építése jegyében és érdekében kell ki- és felhasználni. És nem feledkezve meg arról, hogy még a jelenkori antitradicionális oktatás sem volt képes egy hallatlan pozitívumot lerombolni, s ez a barátság, amelyből a legtöbb valódi, életre szóló éppen az iskolai „ellenállás” tűzfészkeiben születik, s már pusztán ez olyasmi, ami miatt tényleg kötelező iskolába járni. Rezisztenciát kell kialakítani, minden pozitívumot felhasználva, a felesleges szemetet és eltévelyítő szemléleti sulykolásokat bátran magunk mögött hagyva. Az iskolák világa után és felett pedig a magára valamit is adó embernek be kell járnia a tradicionális princípiumok által vezérelt valódi megismerés, a noétikus aszkézis útját, ami a szabadság és a létbeli kötöttségek alóli felszabadulás útjának elengedhetetlen előállomása.

Illusztráció: Rezisztencia és eltévelyítő szemléleti sulykolás

"A szűk kapun át menjetek be, mert széles a kapu és tágas az út, amely a pusztulásba vezet, és sokan vannak, akik bemennek rajta. S milyen szűk a kapu és szoros az út, amely az életre visz, és milyen kevesen vannak, akik megtalálják!" (Mt 7,13-14)