Kicsit felkúrtam az agyam ezen az ál-nagymagyarságon. Milyenen? Hogy bemegyek az ABC-be zöldségért és tojásért, az ABC felirat alatt rovásírással volt kitéve az ABC neve. Belül bezzeg csupa magyar idény-zöldség és gyümölcs így télvíz idején. Eper, narancs, pomeló, lime, óriás póréhagyma, kicsattanóan feszes rikító piros paprika. Én salátát vettem, jégcsapretket, egy citromot, gombát. Tojást is akartam (a salátámba). Megkérdeztem, hogy "milyen tojás van?", "lehet tudni valamit az eredetéről és tartásmódjáról?". Már ekkor lenézően nézett rám a szkíta ősanya eladó, kezembe nyom egyet, benyög valami hosszú magyar kisvárosnevet, és hogy kettes a kódja. De mondom, nem az első kód a kettes, hanem az utolsó, az első kód az egy hármas: köszönöm ebből nem kérek. NA AZOKAT A SZEMEKET HA LÁTTÁTOK VOLNA. Hun íjász legyen a talpán aki kiszedi azokat a szikrákat a szememből amiket kilőtt a pupilláimba.
Megyek tovább. Egy hentesbolt kirakatában tálcás tojások. Bemegyek. Nem látok először rajtuk kódot. Kérdem, hogy van ezeken kód? (Gondoltam, tök jó lenne ha nem lenne, akkor talán el is hinném, hogy házi... mert annak tűnt egyébként.) Azt mondja a hentes, "igen, van rajta, az oldalán". Felveszek egyet, látom, hogy hármas kód. Közben mond valami magyar kisvárosnevet, hogy honnan van: nem igazán érdekel. Visszateszem, hogy "köszönöm szépen, de ezt sajnos nem kérem". És bazdmeg, esküszöm elkezdett valamit mormogni az orra alatt! Nem kérdeztem vissza, hogy "tessék, hogy mondja?". Távoztam az üzletből. Nem lett tojás a salátámba, tettem bele saját csíráztatású bio búzát. Bio padlizsánkrémet kentem az élesztő nélküli bio tönköly kenyér pirítós szeletre még.
Attól, hogy a nagybaniról vesszük a holland vetőmagból kelt iparilag termesztett zöldséget, még nem lesz ősmagyar egy üzlet.
Attól, hogy random faluneveket nyögünk be a tojás magyar származására, még ketrecben szenvedtek a tyúkok és nem egészséges tojást tojtak.
Attól, hogy ezt leírtam, remélem meg fog változni pár dolog.
Amikor bemégy a múltihoz vásárolni nem gyanús, hogy 700Ft a kolbász, 300Ft a kenőmájas, és a sonka se sokkal drágább? Eszedbe jut hogyan kerül oda? Mitől olcsó? Mi van benne? Honnan érkezett?
Most kell lépni ahhoz, hogy májusban saját megrendelésű, egészséges saláta kerüljön a kosárba. A Magyarországon is megjelenő közösségi mezőgazdaság megfizethető és vegyszermentes terménnyel láthatja el a városi családokat, és kisbirtokos termelőket menthet meg. Hogyan működnek a termelőt és a vásárlót összehozó hálózati gazdaságok? Forrás: Origo
A közösségi mezőgazdaság első lépéséhez húsz-harminc család és egy néhány hektáros földdel rendelkező gazda kell. A családok minden év elején közgyűlésen határozzák meg, milyen vegyszermentes terményeket szeretnének az asztalukon látni. Befizetik az éves tagdíjat a biotermelő gazdának, majd a hat-nyolc hónapos termőszezonban hetente átveszik a számukra összeállított, friss zöldséget, gyümölcsöt tartalmazó kosarat a lakhelyükhöz közeli lerakatban - mindezt tisztességes díjszabás ellenében.
Magyarországon még annyira új ez a kezdeményezés, hogy csupán két ilyen gazdaságról és egy vásárlóközösségről tud a Tudatos Vásárlók Egyesülete (TVE) - mondta Perényi Zsófia, a szervezet munkatársa az [origo]-nak. Az Évkerék Ökotanya gazdálkodói, Kiss László és Kiss-Kovács Orsolya Szeged melletti tanyájukon vágtak bele a kosaras forgalmazási rendszer működtetésébe. A kertészmérnök végzettségű pár zöldséggel, gyümölccsel és tojással látja el az eddig köréjük szerveződött tizenhat családot, de a hathektáros birtok negyven család szükségleteit képes kielégíteni. Blogjukban részletes információkat osztanak meg a szervezésről, működésről. A két család összefogásából indult pilisi Háromkaptár Biokert szezonban Vácra, Pilisszentlászlóra és Szentendrére szállít vásárlóinak organikus zöldségeket.
Szintén újszerű elképzelést próbál meghonosítani a budapesti Szatyor Bevásárló Közösség. Tőlük előrendeléssel lehet árut kérni, és vállalják, hogy lehetőleg 50-70 kilométeres körzeten belül organikus terményeket, de akár pékárut és bort is vásárolnak közvetlenül a termelőktől, amelyet nonprofit alapon, önkéntes munkában továbbítanak a vásárlóknak.
"2012 lesz az első év, amikor már a mi igényeink szerint termeltethetünk az általunk ismert gazdákkal. Reméljük, ez megoldja az ő értékesítési dilemmáikat, számunkra pedig rugalmasságot és egyediséget ad. Szeretnénk támogatni, hogy máshol is létrejöjjenek Szatyor-közösségek" - válaszolta az [origo] kérdésére Kármán Erika koordinátor.
Az egyik önkéntes, Molnár Zoltán egy nagyáruház igazgatói állását hagyta ott, mert elege lett a nem emberközpontú kereskedelemből, és tavaly Kecskeméten szervezett bevásárlóközösséget. A Szatyor egyik alapítója, Berei Bence azt mondja: kereskedő ősei körülbelül ugyanígy tevékenykedhettek a kisvárosok kisközösségeiben, mint most ő (részletek az alábbi videóban).
A közösségi mezőgazdálkodás az önálló kezdeményezésen múlik - felsőbb szervektől vagy minisztériumtól senki ne várjon támogatást, külföldön sem így működik a rendszer. Ha már van egy termények megvásárlására hajlandó csoport, megfelelő gazdálkodót kell keresni. Ebben a Tudatos Vásárlók Egyesületétől (TVE) lehet segítséget kérni; hazai gazdálkodások biominősítésével a Biokontroll Hungária Nonprofit Kft. foglalkozik.
A német minta szerint a termelés és elosztás megszervezésén hetente legalább két-három napot dolgozik a pár fős koordinátor csoport. Noha költségeiket a tagdíjakból fedezhetik, a munka önkéntességet feltételez, de siker esetén idővel főállásban is végezhető. A közösség által támogatott mezőgazdaság első fecskéi négy évtizeddel ezelőtt jelentek meg, először Japánban, aztán Svájcban, később az Egyesült Államokban és Kanadában. Franciaországban 2000-ben indult az egyik első ilyen gazdálkodás, a provence-i Benoit Hertz vezetésével.
"Tizenkét évvel ezelőtt minőségi válság volt az élelmiszer-termelésben, mindenki emlékszik a kergemarhakórra vagy a dioxinos csirkére. Elhatároztuk, hogy újraépítjük a gazdálkodó és a fogyasztó közötti kapcsolatot, hogy a fogyasztó pontosan tudja, honnan való és milyen módszerekkel termelték az asztalára kerülő élelmiszert. Így alakult meg az AMAP, a kistermelői mezőgazdaságot szolgáló szövetség" - mondta Budapesten Benoit Hertz. "A fogyasztónak joga van az egészséges élelmiszerhez, de a kistermelőnek is joga van a megélhetéshez. Az AMAP révén a gazdák tisztességes árat tudnak kialakítani" - mondta Benoit Hertz a budapesti Francia Intézetben, ahol francia, brit, német és osztrák gazdák beszéltek a közösségi mezőgazdaságról (a bemutatót a TVE szervezte).
Kiváltja a szupermarketet
Az Egyesült Királyságban 2002 óta hódít a mozgalom, már kétszáz szövetkezet működik, angolul Community Supported Agriculture (CSA) a neve. A szervezők bérleti díjat fizetnek a földért, amelyen továbbra is a tulajdonos gazdálkodik, de a fogyasztók igényeinek megfelelő módszerrel és összetételben termel.
Közösségi almaszedés a Dragon Orchard farmján
Mivel a szövetkezeti tagok között vannak szegényebbek, fogyatékkal élők, az is lehetséges, hogy a terményért a havi állandó tagdíj mellett fizetendő kosárpénzt közös munkával csökkentsék. "A CSA révén az átlagnál magasabb jövedelemben bízhatnak a gazdák, és nem kell aggódniuk amiatt sem, hogy terményeikkel bekerülhetnek-e valamelyik szupermarketbe" - mondta a dél-angliai Stroudból érkezett Jade Bashford a közösségi mezőgazdaság elterjesztését segítő Soil Association jótékonysági szervezetet képviseletében.
A gazdálkodó is jól jár
Míg a francia és brit megszólalók a negyvenes-ötvenes korosztályt képviselték, Németországból két huszonéves fiatalember népszerűsítette Budapesten a közösségi mezőgazdaságot. Fabian Kern a freiburgi GartenCoop szövetkezet képviselőjeként elmondta: fontos volt a szállítási igény csökkentése is. "A közösségi mezőgazdaság kevesebb külső energiával állít elő minőségi bioélelmiszert, így a kevésbé tehetősek számára is elérhetővé válik" - mondta.
Folyik a munka a GartenCoop művelte farmon
A közösségi mezőgazdálkodó hálózatoknak nem célja sem a nagyüzemi termelés, sem a termőterületek felvásárlása. A részt vevő gazda azért jár jól, mert olyan földet tud művelésbe vonni vagy bérbe adni, amelyre korábban nem volt kereslet, és nem kényszerül arra, hogy kis területű földjét eladja vagy bérbe adja egy nagyüzemi termelőnek. A természet is jól jár: elkerülhetővé válik a nagyüzemekre jellemző monokultúrás ültetvény, ahol muszáj vegyszerezni vagy GMO-növényeket termelni - mondta Kern.
Mindent a függetlenségért
A GartenCoop 250 tagja évi 400 euró (115-117 ezer forint) tagdíjat fizet, ez a farm alapköltségeit hivatott fedezni. A kevésbé tehetősek kisebb összeggel is beszállhatnak. A termelést folyamatosan koordináló hat-nyolc fős tagcsoport hetente találkozik. Náluk jelezheti a gazda is, milyen igényei vannak, például hány idénymunkásra van szüksége az adott héten. Egyes farmokon főállású munkások is élnek, például mentálisan sérült fiatalok.
"Jogosultak lennénk uniós támogatásra is, de nem vesszük igénybe" - mondta az [origo] kérdésére Fabian Kern. "Ezzel egyrészt szeretnénk megőrizni a függetlenségünket, másrészt pedig bebizonyítani, hogy képesek vagyunk az általunk előállított élelmiszer árát kigazdálkodni anélkül, hogy kizsákmányolnánk a természetet vagy a vásárlókat."
A tagok szerződésben rögzítik pénzügyi felelősségüket, de amúgy kerülik a bürokráciát. A kis léptékű termelésnek köszönhetően tavaly még adómentességre is jogosultak voltak. A terményekért becsületkasszába fizetnek: mindenki annyit ad, amennyit tud, és annyit vesz el, amennyire szüksége van. Hetente kétszer érkezik áru a városi elosztóhelyre, egy bérelt garázsba, a felesleget a rászorulók között osztották szét.
A GartenCoop fóliasátrai
A közösségi mezőgazdálkodás magyarországi elterjedését gátolja, hogy egyelőre nincs olyan franchise-rendszer vagy útmutató, amely lépésről lépésre bevezetné az érdeklődőket a közösségszervezés és a termelés folyamatába. A cikkünk elején említett budapesti Szatyor-közösség időnként tart képzéseket, a Tudatos Vásárlók Egyesülete pedig tervezi, hogy a tapasztalatokat csokorba fogja. Mint Perényi Zsófia, a TVE munkatársa elmondta: mindezt a forráshiány hátráltatja, illetve az, hogy szavai szerint "nem könnyű egy sémára ráhúzni az egészet, hiszen mindegyik kezdeményezés egy kicsit eltérő, mások a szervezők és az adottságok - de éppen ettől szép a dolog".
A nyolcvanas évek közepén történt. Akkor, amikor a tévében a tudományos műsorok mellett először megjelentek környezetvédelmi témájú adások is. Egyszer, az akkori két csatorna egyikén az üvegházhatásról volt szó. Akkortájt is lehetett már -- időnként -- hallani arról az ok-okozati összefüggésről, amely e jelenség és az emberek mindennapi tevékenységei miatti kibocsátás közt áll fenn. Akkor, ebben a tévéműsorban bemondták: tudósok megállapították, hogy ha az emberiség haladéktalanul, vagyis attól a pillanattól kezdődően a teljes széndioxid-kibocsátást leállítaná -- amiről egyébként szó sem volt --, a már a légkörbe került mennyiség tehetetlensége miatt a helyzet így is tovább romlana. Még ötven évig.
Tizenegynéhány éves kiskamasz voltam ekkor, amikor -- emlékszem -- néztem a műsort egyedül a szobában, és ezt mondta be a tévé.
És ekkor!... Ekkor nem történt semmi.
Folytatódott az adás, este aludni mentünk. És a másnap is olyan volt, mint a többi. Reggel elindultak a buszok, a felnőttek munkába mentek. A tanár tanítani, a szakács főzni, és a párttitkár is. Nekem persze iskola volt, az anyukám becsomagolta a tízórait, én -- gondolom -- odafigyeltem arra, nehogy otthon felejtsem a tornacuccot, vagy valami ilyesmit.
Egy halvány gondolat erejéig talán eszembe jutott, esetleg megkérdezhetném a szüleimet vagy az iskolában valamelyik tanárt: NEM LESZ EBBŐL BAJ? Egyrészt azonban nem szoktam meg, hogy kérdéseket tegyek fel, másrészt azt hiszem, féltem is volna a választól. Attól, hogy "Nem tudom, kislányom, talán nem is jól hallottad." Vagy: "Tévedhetnek is -- de egyáltalán miért fontos ez? Hogy-hogy érdekel ez téged?" Esetleg: "Ha így van, akkor biztosan intézkednek majd." Tudom, hogy erre nem tudtam volna mit válaszolni. De ennél is fontosabb, hogy éreztem, ahogy teltek az órák: ha ennek mégis a végére akarnék járni, azzal annyira megváltozhatna a felnőttekhez való viszonyom, hogy talán nem is tudnék vele mit kezdeni.
Először ez az évtizedekkel ezelőtti tévéműsor és gyerekkori emlék, érzés jutott eszembe. Akkor, amikor hallottam a hírekben, hogy elfogadta. A lemondást. Tévét már rég nem nézek, az Internetre se igen figyeltem nap közben. Az esti nyolcas hírekben, a Rádióban hallottam először, az egyik kedvenc bemondónőm olvasta be. Ezúttal is folytatódott az adás, így rendben lement utána a kulturális blokk is.
Pedig annyi minden történt ebben a jó negyedszázadban! Én például felnőttem. Hamar olyanok közelébe sodródtam, akiket szintén érdekeltek a környezeti kérdések, aztán jó ideje már szervezetten is tehetek azokért a dolgokért, amelyeket fontosnak tudok.
Ángyán Józseffel emlékezetem szerint eddig kétszer találkoztam. Én mindkétszer csak "tömeg" részeként voltam jelen, először Tápiószelén, aztán egyszer itt, a szomszéd megyében. Sosem beszéltünk egymással, telefonon se. Jó egy hete, a szombat esti rádióműsorban az adás vége felé a földbérleti pályázatok és a kötelező állattartás ügye is sorra került. Amikor a Mangel Gyöngyi fontos és okosan feltett kérdésére mintha egy kicsit a szokásosnál is lelkesebben mondta volna a választ, hogy mégiscsak találhatók megoldások, azt Élőlánc-tagként különösen jó volt hallgatni.
Aztán öt nap múlva, csütörtök estétől fogalmaztunk. Kicsit fáradtan, kicsit muszájból, mégis elszántan és a személye iránti tiszteletből is nyilatkozatot írtunk. Közben kiderült, hogy ezzel nem voltunk egyedül, megint mások pedig csatlakoztak, aláírtak.
De végül a címzett elfogadta. Nem győztük meg, hogy talán nem is kell az neki annyira. Az a lemondás. Hanem inkább tárgyalások kellenének. Meg azok a minisztériumi tisztviselők.
Pedig jól sikerültek a nyilatkozatok, petíciók. Jól sikerültek és egybecsengtek. Csütörtöktől hétfőig ugyanazért tiltakoztak -- ráadásul igen hasonló érvekkel -- olyanok is, akik az egymást elválasztó kerítések gondozására szoktak inkább koncentrálni. Már-már ilyen kifejezések idéződtek fel a nyilatkozatok sorát látva: "konszenzus", "egy emberként", "példátlanul".
Az internetes archívumokban valószínűleg a digitális idők végéig ott maradnak a tiltakozások, bárki megnézheti. Az Ángyán nevet a híres keresőbe beírva a jövőben talán pont ezek az oldalak jelennek meg elsőként. Egyszer valaki esetleg szakdolgozatot is ír ebből. Azt feltételezem, ezen a hétvégén -- a helyzet dacára -- jó volt Ángyán Józsefnek lenni. Látni az őszinte, egyöntetű, de sokféle támogatást és elismerést a munkája, a tudása, a törekvései és az emberi tartása iránt -- névvel és névtelenül, ismerőstől és ismeretlentől az Internet változatos pontjain -- a nyilván rengeteg, személyes üzenet, jókívánság mellett: egy pillanatra talán könnyet is csaltunk az államtitkár professzor szemébe.
Elindultak a buszok, az emberek munkába mennek. A tanár tanítani, az árufeltöltő árufeltölteni, és a key account manager is. Én is megyek dolgozni. Tízórait senkinek se csomagolok, nincs gyerekem. De nem is kell azon tűnődnöm, mit szólnék akkor, ha mondjuk a szomszéd gyerekek megkérdeznék: nem lesz ebből baj? Tudom, hogy baj lesz. Lesz baj.
Pesten is járnak már a villamosok bizonyára.
2012. január 24-én, kedd hajnalban
Szőnye Ildi Szombathely Élőlánc Magyarországért
Néhány kapcsolódó oldal -- a teljesség igénye nélkül
Adott egy rekesz alma, benne a szokásos tartalom: vannak nagyon szépek és kicsit csúnyácskák, meg néhány ütődött, romlásnak indult darab.
Ha ez a rekesz egy boltban van, mi történik? A vásárló az alma kilójáért fizet a pénztárnál, így nyilván válogatni kezd, kiveszi a legszebbeket, elvégre ugyanannyit fizet a szép almáért, mint a sérültért. Az első néhány vásárló elégedetten távozik, viszont utánuk már csak a csúnyácska, meg kissé sérült almák maradnak. Kevesebb vásárló lép oda, a kosár lassabban ürül, aki vesz, elégedetlen: hogy lehet ennyit kérni ilyen almákért? Végül az almák fogyása megáll, a sérült almák rothadni kezdenek, a csúnyácskák is megbuggyannak, az almák felét kidobják.
Mi történik, ha az egész rekesz alma az enyém? Az első lépésem, hogy a kicsit sérült almákat kiválogatom, a sérült részt kivágom ha kell, és ezeket eszem meg először (kásába, esetleg almás süteménybe kerülnek). A szépeket kiteszem egy kosárba, ezt esszük napról napra, egyet-egyet. A csúnyácskák hámozva, felvágva megint a reggeli kásába, lepénybe, levesbe kerülnek. Mindegyik almával elégedett vagyok, mert a lehetőségeinek megfelelően használtam fel őket, és az első pillanatban is már menthetetlen darabok kivételével mindegyiket felhasználtam.
Erre varrjatok gombot, közgazdászok, pszichológusok! Mindkét esettel minden rendben van – valójában azonban az első katasztrofálisan rossz a másodikhoz képest. A “szabad” és logikus választás nem feltétlenül a bölcs döntés.
Ha valami az enyém, vagy kiterjesztve: úgy gondolok rá, mint aminek a felhasználásáért felelősséggel tartozom, és rosszul esik minden egyes darab, amit végül ki kell dobnom, akkor jól bánok vele, kihozok belőle mindent, amit lehet, sajnálom, amit végül nem tudok használni. Akár dolgozom is azért, hogy minél többet tudjak megmenteni, nem külső kényszer (törvény vagy pénz) miatt, hanem azért, mert értéknek tekintem magát az “erőforrást”, ami jelenleg egy rekesz alma, olyan, amilyen. Minden, amit sikerül így felhasználnom, sikerélményt ad, összességében boldog vagyok, sőt: egy rekesz nyomott alma akár nagyobb boldogságot jelenthet a számomra (sok munkával “megmentem”: csinálok fagyasztott reszelt almát, almás pitét, almalevest), mint egy reklám almákat tartalmazó.
Ugyanez egy versengő környezetbe helyezve csak elégedetlenséget szül: haragszom arra, aki elvitte a legszebbeket, nem törődöm azokkal, akik utánam jönnek és én is a legszebbeket veszem ki, végül pedig haragszom a boltra, amiért vacak árut próbál rám sózni a drága pénzemért. A bolt pedig mindent elkövet azért, hogy reklám kinézetű almákkal tölthesse meg a rekeszt. Szó szerint bármit, olyan dolgokat is, amikkel nem értenék egyet, ha látnám: a termék java részét a termelőnél hagyja, kenje a hajára; egy csomót kidob, mert nem szép; “nem kérdezi meg”, hogyan marad piros az az alma heteken keresztül, mitől lett háromszor akkora, mint a másik, …
Ha valami az enyém, igyekszem megjavítani, míg ha kívülállóként “megvásárolom”, akkor eldobom, mást választok vagy panaszkodni kezdek. Most miről is beszélek? Egy rekesz almáról, vagy…
- bármiről, amit tekinthetnék közösségi erőforrásnak? A megtermett almát egymással versenyezve el akarják adni a termelők, vagy úgy gondolják, hogy “ennyi és ilyen almát kaptunk az idén – hogyan hozzuk ki belőle a legtöbbet együtt”? Mert almalé gyártást egyedül nem lehet kezdeni, de húsz gazda már gondolkodhat benne…
- a boltról, ahol összekeveredik a “miénk” a “valahonnan hozottal”? Ahol a termék árát és kívánatosságát hasonlítom össze, nem törődve azzal, hogy az egyik a “miénk”, aminek felhasználásáért felelősek vagyunk, a másikat hatalmas energiafelhasználással ezer kilométerekről szállították ide.
- a “termékek” garmadájáról, amelyek között “szabadon” választok? Akkor érzem magam ostobának, ha nem a kívánatosabb terméket választom – és mindegy, hogy ezt esetleg vegyszeresen kezelték vagy akár genetikai eszközökkel “kívánatosították”, sőt, talán nem is összehasonlítható (“emésztés segítő gyümölcsjoghurt” szemben egy almával). Ezzel pedig távirányítással teszem tönkre az engem helyben ellátó rendszereket ahelyett, hogy segítenék fejlődni neki.
- az életemről? Amiben van szép és van ütődött, sérült rész, de mivel ma ezernyi élet-sablon lebeg a szemem előtt, nyilván a “menő” darabokat válogatom össze, a “lúzereket” félredobom. Amikor pedig az én lúzer időm eljön, ötletem sincs, hogy ezzel mit lehetne kezdeni? Nem gondolom végig, milyen lesz majd öregnek, betegnek, haldoklónak lenni, mindig csak az ifjú, a csillogó, a lobogó hajú sztárok járnak a fejemben. Pedig a csillogás mulandó, a rekeszben pedig ott van a többi is,
- és azokból is jó lenne a legtöbbet kihozni, nem hagyni mondjuk az intézményesített elbutulásban, Alzheimer kórban megbuggyanni, plasztikai műtétekkel élő viaszfigurákká silányítani
Naná, hogy ostobaságokat csinálok, pótszereket választok, és főként: bamba értetlenséget a valóság végiggondolása helyett. Az pedig pont olyan, mint egy rekesz alma. Csak a bambaság teszi hasonlóvá egy doboz bonbonhoz (“Az élet olyan, mint egy doboz bonbon. Sosem tudhatod, mit veszel ki belőle.”). Bár a Forrest Gump nagyon jó film, mégis kiábrándító a tény, hogy ma az emberiség a főhőst tekinti példaképnek…
Utolsó kommentek