PPJ         2010.10.11.

Joób Márk korábbi írása után most egy újabbal bővül a greenr neoklasszikus közgazdaságtant pusztító gyűjteménye. Írása a 2010 okt. 06-i Magyar Nemzetben jelent meg, ám a botrányosan primitív és korszerűtlen MN online-on nem található meg, online hiányt pótolunk tehát.

Egyszer minden piramisjáték bedől

A bankokra vonatkozó szabályok szigorítása, amit Bázelban nemrég elfogadtak, nagyon fontos biztonsági frissítést jelent a pénzügyi rendszer számára. Így, ha tényleg betartják majd az új szabályokat, a bankok működési alapja a jövőben: Bázel 3.0 – vagy magasabb, hiszen például Svájc saját gazdasága védelmében a bázeli nemzetközi egyezménynél szigorúbb szabályokat kíván alkalmazni nemzeti szinten.

A bázeli egyezmény lényege, hogy a bankoknak az eddiginél nagyobb saját tőkével kell rendelkezniük a jövőben, méghozzá azért, hogy biztonságosabban működjenek és ne fenyegessék az egész pénzrendszer stabilitását. A bankok kötelező tőketartalékának a növelése mindenképpen helyes, sőt a pénzügyi válság fényében elkerülhetetlen lépés. Természetesen elsősorban azokra a pénzintézetekre vonatkozóan, amelyek különösen kockázatos pénzügyi tranzakciókat hajtanak végre és ezért nemcsak kimagasló nyereségre, hanem csőddel fenyegető veszteségre is számíthatnak. Ezért jó, hogy az előírások szigorítása ahhoz igazodik, hogy a bankok mekkora kockázatot vállalnak befektetéseik és hitelnyújtásuk során.

Ilyen módon jobban féken lehet majd tartani a pénzvilág hazardjátékot folytató szereplőit – vagyis ezeknek a szereplőknek egy részét, mert a bázeli egyezménynek éppen az az egyik komoly hiányossága, hogy nem fedi le a pénzvilág egészét.
Tudniilllik kizárólag pénzintézetekre vonatkozik és nem érint olyan jelentős pénzpiaci szereplőket mint például a spekulatív befektetési alapok, a hedge fundok.

Pedig a hedge fundok a legvakmerőbb pénzügyi akrobaták, hiszen javarészt nem valódi értékekkel, hanem csak valódi értékekre vonatkozó, de igazából virtuális termékekkel (úgynevezett derivatívokkal) üzletelnek, méghozzá úgy, hogy már kisebb pénzösszegekkel is óriási hatást gyakorolhatnak a valós gazdasági értékteremtés folyamatára. Ezáltal jó esetben kirívóan magas nyereségre tehetnek szert, rossz esetben viszont nemcsak a saját tőkéjüket veszíthetik el, hanem óriási adósságot is felhalmozhatnak. A hedge fundok világszerte nagyjából kétezer milliárd dollárnyi vagyont kezelnek – ez körülbelül a Deutsche Bank által kezelt vagyon tízszerese – és ezért mindenképpen a pénzrendszer stabilitását fenyegető tényezőnek tekinthetők. Mindeddig mégis kivonhatták magukat a globális szabályozás alól.

Nyilvánvaló, hogy a pénzügyi rendszerből eredő veszélyeket csak akkor lehet hatékonyan csökkenteni, ha minden a társadalmat károsítani képes szereplőre egyaránt kiterjednek a biztonsági előírások.

Másrészt azt is fontos látnunk, hogy a legkifinomultabb szabályozás sem képes teljesen elhárítani a felelőtlen vagy jogsértő magatartás veszélyét. A tavaly százötven év letöltendő börtönbüntetésre ítélt amerikai pénzzsonglőr, Bernard Madoff esete az állami ellenőrzés hiányosságán túl azt is jól szemlélteti, hogy minden szabályozás csak egy erkölcsi minimum megléte mellett érheti el célját. A szabálykövető egyéni hajlandóság nélkül még szigorú szabályok sem érnek sokat, ahogy a továbbra is viruló hazai szürke- és feketegazdaság mutatja. Az embert mint kockázati tényezőt nem lehet megkerülni – és nem is szabad, mert akkor embertelenné válna a társadalmunk.

Ettől azonban még éppanolyan fontos feladat marad, hogy a pénzpiacokat az emberek védelme és a közjó érdekében jobban szabályozzuk. Elsősorban azért, hogy az előrelátható károkat még időben elhárítsuk.

A bűnügyi történet legnagyobb piramisjátékát, amelyet Bernard Madoff működtetett, a megcsalt befektetők nem ismerték fel. A nyilvánosság napjainkban viszont ugyanúgy nem ismer fel egy gigantikus globális piramisjátékot, amely nem más mint meglévő pénzrendszerünk. Pénzrendszerünknek az összeomlása mint minden
piramisjátéké nemcsak előrelátható, de egyben elkerülhetetlen. És ezen a bázeli egyezmény sem változtat semmit. Egy átfogó szemszögből nézve ez a bankrendszer új szabályozásának a legnagyobb gyengéje.

Magyarázatként: A modern gazdaságot a pénz keringése tartja életben. A pénz túlnyomó része pedig hitelpénz, hiszen hitelezés útján jön létre. Hitelt azonban csak kamatra adnak. Ezért már ahhoz is, hogy csak egyensúlyban legyen a gazdaság, olyan mértékű növekedésre van szükség, amelyből a hitelpénz kamatai fedezhetők, másképpen összeomlik a rendszer. A forgalomban lévő pénz mennyiségét legalább a gazdasági növekedés ütemében növelni kell ahhoz, hogy ne következzen be bénító hatású defláció. A megnövekedett pénzmennyiség viszont további kamatfizetést és további gazdasági növekedést tesz szükségessé. Így pénzrendszerünk a benne rejlő, önmagát tápláló növekedéskényszer miatt piramisjátéknak mondható, amely előbb-utóbb elkerülhetetlenül bedől, hiszen Földünk erőforrásai végesek és csak egy meghatározott ideig tudják táplálni a gazdaság növekedését.

Hasonlóan érvel Hans Christoph Binswanger, aki az Universität St. Gallen, a neves svájci közgazdasági és államigazgatási egyetem professzor emeritusza. Ő volt egyébként Josef Ackermann témavezetője, amikor a Deutsche Bank jelenlegi vezérigazgatója A pénz befolyása a reálgazdaságra című értekezésével a St. Gallen-i egyetemen doktori fokozatot szerzett.

A pénzügyi zsákutcából az jelentene kiutat, ha hamarosan egy olyan Bázel 4.0 szintjére fejlesztenénk tovább pénzrendszerünket, amely megszüntetné a piramisjátékokra jellemző növekedéskényszert. Például úgy, hogy a Bázel 4.0 előírná, hogy a központi bankoknak kamatmentesen kell ellátniuk a gazdaságot a működéséhez szükséges pénzmennyiséggel, így csökkentve a vállalkozásokra és háztartásokra nehezedő kamatterheket. Ezt a javaslatot Binswanger is támogatja. De lehet, hogy vannak ennél jobb ötletek. Mindenesetre a felvázolt alapvető problémák megoldására több energiát kellene fordítaniuk a közgazdászoknak és politikusoknak, mert még számos nagy innovációra van szükség gazdasági-pénzügyi rendszerünk terén ahhoz, hogy megbírkozzunk a jelen és a jövő kihívásaival.
 

Joób Márk
a szerző közgazdász, egyetemi oktató