dernarmot
2010.05.13.
A kortárs fotósok természetszemléletét bemutató sorozatunk ihletője Pfisztner Gábor volt, aki hazánk legjobb és legnagyobb tudású fotókritikusa. Gondolatai a témában olyannyira idevágnak, hogy emellé írt bárminemű okfejtésem csak felesleges fecsegés lenne. Pfisztner szavai a legkecsesebb mozdulattal vágják át a National Geographic tájképeinek totálgiccs spektákulumesztétikáját, majd sorai szépen kivéreztetik az ehhez hasonló médiumok természet szemléletét.
"A tájkép főként a természeti környezet sajátos látásmódjából alakul ki. Egy olyan esztétizáló szemlélet eredménye, amely csupán a fenségest és a szépségest akarja megpillantani, de már nem hozza összefüggésbe a természetet azokkal az erőkkel, amelyek létrehozták, alakították és akár el is pusztíthatják. A táj csakis az ember gyönyörködtetését szolgáló közeg, domesztikált és jámbor. Élvezete közben már fel sem merülhet a természet és az ember eredendő, közel sem kiegyensúlyozott viszonya, amely miatt az utóbbi kiszolgáltatottsága magától értetődő lenne, és még emlékeztethetne arra, hol is van a helyünk az „Isten teremtette” mindenségben. A táj élmény forrása, célja és funkciója a szórakoztatás. A fényképezés a képbe foglalás által nagyban hozzájárult ennek az egyoldalú viszonynak a kialakulásához, amely kölcsönösségi elv alapján azóta is hatással van arra, miként tekintünk szét magunk körül a világban. Spiluttini személyes és minden bizonnyal meghitt kapcsolatot ápol azzal a közeggel, amelyről közvetlen tapasztalatai is lehetnek, és a legtöbb ember inkább csak prospektusokból és naptárképekről, esetleg fotóalbumokból ismerheti. Ő viszont éppen a közelség okán más tapasztalatokkal bír, emiatt másként is tekint rá, és ezt igyekszik akkor is megőrizni, amikor a fényképezőgép keresőjén keresztül néz. Ha úgy tetszik, dekonstruálja a hagyományos tájképet, ami az utóbbi évtizedekben többnyire uralta ezt a műfajt. Szakít a boldogságot sugárzó szépség, a fényes és pompás, néhol drámai hangulat kliséivel, amikkel mindig is stilizálták és tökéletesítették a fényképezés feltalálása óta immár rögzítésre alkalmas táj képét.
Más kortárs fotográfusokhoz hasonlóan (mint Elina Brotherus, vagy sokkal erőszakosabban és nyersebben Josef Koudelka, Joel Sternfeld és Walter Niedermayer) Spiluttini is éppen azt tartja fontosnak, hogy az úgynevezett tájkép tisztán konstrukció, és a természet valójában egészen más képet mutat, mint amilyennek a nézők többsége látni szeretné. Ők nem kevés iróniával ábrázolják a puszta látványossággá deformálódott geográfiai és geológiai alakzatot, amely az iróniából adódóan még mindig tájként jelenik meg, miközben már kiemelik azokat az aspektusokat, amelyek eddig tabunak számítottak. Szokatlanul hangsúlyossá teszik őket, miközben egyértelműen rámutatnak arra is, miként használódik és tűnik el fokozatosan az, amit az arra járó, fogyasztáshoz szokott tömegek lassacskán teljesen elpusztítanak. A komor színvilág és a szórt fényben történő exponálás arra szolgál, hogy kontrasztot teremtsen a hagyományos tájképfotóval szemben, miközben arra is ráirányítja a figyelmet, hogy a táj szépsége a színek és fények esetlegességen alapuló együtthatásából jön létre, ami nem valós fizikai adottsága ennek a közegnek, hanem csupán a néző képzeletében áll öszsze azzá, aminek látni óhajtja, és amit képileg is igyekszik azután rögzíteni.
Spiluttini talán kevésbé radikális, mint sok kortársa, de azért nem idealizál, nem tesz úgy, mintha az ember felbukkanása előtti érintetlen, ártatlan természet, az érintetlen vadon lenne jelen képein. Furcsa mozzanat, hogy az ember ragaszkodik a vadon folyamatos és extenzív domesztikálásához, ugyanakkor képein éppen az érintetlenség lesz a legfontosabb erénye, ismérve a „tájnak” (ami contradictio in adjecto), és amelyben ő maga még véletlenül sem bukkan fel. A szemlélő nem is lehet része ennek a képként megélt és felfogott tájnak, mert ha belépne abba, széthullana számára annak képjellege a táj létrejöttét lehetővé tevő távolság eltűnésével. Az ember ezért Spiluttini képein sem bukkan fel, de egyértelműen utal jelenlétére, vagy még inkább a jelenlét hiányára azoknak a nyomoknak a segítségével, amelyek félreérthetetlenül igazolják az ember agresszív és úrhatnám viszonyát a természethez. Csupán az általa létrehozott tárgyak, építmények jelennek meg, rendszerint a kép középpontjában, de mégis alig észrevehető módon. Ezáltal finoman jelzi, mennyire érzéketlenné váltunk ezeknek a gyakran drasztikus és erőszakos beavatkozás eredményeként létrejövő „hegeknek” a jelenlétére. Talán ezért is kimondottan érzékenyen reagál szűkebb környezete, az Innsbruck környéki hegyvidék sebhelyeire, a völgyzáró gátakra, alagutakra, hófogókra, amelyeket mesterien komponál bele a „tájba”, szinte láthatatlanná téve azokat. Itt ér össze az építészeti fotós és a „tájképfényképész” tevékenysége, akiket egy személyben testesít meg."
Forrás (ahol a cikk teljes terjedelmében olvasható): Fotóművészet online
Utolsó kommentek