PPJ         2010.06.21.

Wács disz!

Jand         2010.05.22.

Részben a „biodiverzitás világnapja” alkalmából fordítottam le az alábbi könyvfejezetet. Teljes blagom: www.jand.info

[Részlet Robert Wolff: Original Wisdom című könyvéből]

Egy kormányzati hivatalnok mondta nekem, ideges hangon:

– Amikor a következő alkalommal meglátogatja azokat az embereket [az őslakosokat], derítse ki, hogy miért olyan makacsak!

Elmagyarázta, hogy Malajziának van egy Területfejlesztési Terve, amely növelné a produktivitást, a bevételt, a bruttó nemzeti összterméket, és nagy hasznára válna az országnak. A terv szerint sokezer hektárnyi érintetlen dzsungelt vágnának ki minden évben, hogy gumifákat ültessenek – Malajzia vagyona akkoriban főleg a gumiból és az ónból származott. A kormány ismétlődően felkereste az őslakosokat, akik az adott területeken éltek, és felajánlotta nekik, hogy fizetést kapnak a gumifák megcsapolásáért, amikor a fák beérnek ehhez. Elmagyarázták az őslakosoknak, hogy a kormány kivágná a dzsungelt, gumifákat ültetne a helyébe, és két évig gondozná a fákat a gyomok irtásával (arzént használva). Ekkorra a fák eléggé megnőnek már a kitermeléshez, és az őslakosoknak csak annyi lenne a dolga, hogy megcsapolják a fákat, begyűjtik a kaucsukot, beviszik egy gyűjtőpontba, és meggazdagodnak belőle.

A természetes gumi a gumifa nedve. Sekély átlós bevágásokat tesznek a fa kérgén, és a nedv (a kaucsuk) lecsurog a bevágásokon, és összegyűlik egy kis edényben. Minden nap begyűjtik a kaucsukot, ami addigra kicsit megkeményedett. Szükség van valamennyi feldolgozásra a gumi előállításához, bár vegyszerekkel a végtermék minősége javítható. Kell némi ismeret a fák megcsapolásához, de nem sok. A vágások nem lehetnek túl mélyek (ebbe belehalhat a fa), és az adott napi vágás olyan közel kell, hogy legyen a tegnapihoz, amennyire csak lehetséges, hogy a növekvő fa kérgének minden hüvelyknyi része hasznosítva legyen.

Ez egy kockázatmentes ajánlatnak tűnt a kormányzati hivatalnok számára, és nem értette, hogy miért mindig csak mosolyognak rajta az őslakosok, majd megköszönik és visszautasítják. Azon tűnődött, hogy hátha én meg tudnám győzni őket, hogy az ő érdeküket szolgálná, ha részt vennének a tervben.

Azt mondtam, megpróbálom.

Amikor a következő alkalommal meglátogattam egy őslakos települést, és körben ültünk kora este, elmondtam nekik, hogy mit mondott nekem a hivatalnok a területfejlesztési tervről, és a szerepről, amit ők, a Sng’oi játszhatnának benne. Hogy mit gondoltak erről?

Mint általában, hosszú csend következett. Az emberek láthatóan elgondolkodtak, de senki sem szólalt meg. Felmerült bennem, hogy talán nem értik a kérdést. Megismételtem:

– A kormány kivágja a fákat, hogy gumifákat ültessen. Azt kérdezik, hogy meg akarjátok-e tanulni, hogyan kell a fákat megcsapolni, hogy pénzt keressetek. Semmit nem kell tennetek két évig, amíg a fák meg nem nőnek eléggé. És aztán is csak annyi a dolgotok, hogy bevagdossátok a fákat, – néhány ember erre bólogatott, hogy láttak már ilyet, és tudják, hogyan kell csinálni – összegyűjtitek a gumit, leadjátok a kormánynak, és ők jól fizetnek érte.

Újabb hosszú csend.

Végül egy ember megszólalt. Mint általában, az egész csoport nevében beszélt. Azt mondta, hogy hallottak már erről a más településekben élőktől, akiket a kormányzati emberek felkerestek, hogy elmagyarázzák ezt nekik. Egy kis habozás érződött a hangján, majd folytatta:

– Amikor kivágják az erdőt, és csak egyféle fát ültetnek, akkor már csak az az egy fa él meg ott. És ez után a talaj halott.

Mind bólogattak, hogy ez így van.

Nem voltam benne biztos, hogy jól megértettem, de ez volt minden, amit mondtak erről. Mosolyogtak, de nem válaszoltak semmi további kérdésemre.

Benn a városban én is feltettem néhány kérdést magamnak. A gumifa átlagéletkora negyven év, amint egy gumifaültető mondta nekem. A fák első generációja után, nos, igen, szerinte magára hagyják a területet. De ő arra gondolt, hogy talán lehetne újabb gumifákat ültetni, egy kis műtrágya használatával, vagy valamivel. Nem volt teljesen tisztában a jövővel – túlságosan lekötötte az, hogy minél több gumit nyerjen a fákból az alatt a negyven év alatt, amíg nőnek. Neki a negyven év több mint elég idő lenne arra, hogy összegyűjtse a kis vagyonát, nyugdíjba vonuljon, és elfeledhesse ezt az egészet.

Visszamentem abba a hivatalba, ahol megkértek rá, hogy magyarázzam el a tervet az őslakosoknak. Amikor megadtam nekik a rövidke és egészen egyszerű választ amit a Sng’oiktól kaptam, nem nagyon hatotta meg a szobában tartózkodó hivatalnokokat. Az arcuk egyértelműen elárulta, hogy úgy érezték, ez csak egy tipikus őslakos kifogás, és nem egy igazi válasz.

A szoba végében egy angol ember telefonált, de kicsit később csatlakozott hozzánk. Elismételtem, hogy az őslakosok, akiket én megkérdeztem, csak ennyit mondtak: „amikor kivágod a fákat, és csak egyféle fát növesztesz, egy generáció után a talaj halott.”

Izgatottá vált, megragadta a karom, és kérte, hogy menjek vele.

Beültünk a terepjárójába, és rövid úton eljutottunk egy mezőgazdasági kutatóállomáshoz, közvetlenül Kuala Lumpur mellett. Az út közben elmesélte, hogy kiválasztottak egy kis területet a dzsungelben, egy hektárt, ezt kötéllel körülvették, és egy rácsot alkottak a fák megjelölésével. Most épp összeszámlálják az összes növényt, ami ott nő.

Amikor megérkeztünk, megmutatta nekem a százszor száz méteres területet, amiben vonalak jelölték ki a kisebb négyzeteket. Aztán bevitt egy kis kunyhóba, ahol a papírokat tartották. Befejezték a fák megszámlálását, mondta, és most már a cserjéket, bokrokat, kúszónövényeket számlálják. És ezután jön csak a munka még nehezebb része, mondta, amikor összeszámlálják a mohákat, zuzmót, és egyéb apró növényeket.

– És, – fejezte be egyértelmű sajnálattal a hangjában – a talaj organizmusainak vizsgálatát még csak elkezdeni se tudjuk.

Nem emlékszem a pontos számra, de volt, mondjuk, háromszáz fa. Aztán hozzátette:

– A legelképesztőbb dolog ebben a sok fában az, hogy alig van olyan faj, aminek egynél több egyede lenne jelen.

A fák az adott területen majdnem mind különbözőek voltak. Legfeljebb kettő, nagy ritkán három azonos fajta.

Leültetett, egy kiselőadást tervezett tartani nekem. Elmagyarázta, hogy mivel a dzsungel annyira burjánzónak tűnik, annyira gazdag növényekben, amik mind különbözőek, hogy a legtöbb ember azt hiszi, hogy a talaj az annyira gazdag, hogy ezt a sokféleséget el tudja tartani.

– Nem így van – mondta. A hangja visszhangzott a kicsiny kunyhóban. – Nem a talaj, hanem a sokféleség maga, ami ezt a burjánzást lehetővé teszi. Amit egy növény felvesz a talajból, – magyarázta ismétlődően mindig más szavakkal – egy másik visszaadja a talajba. Nem a talaj az, ami ezt a lenyűgöző sokféleséget teremti – hanem a levegő és a nedvesség. Ez a meleg időjárás, szélsőségek nélkül, az állandó magas páratartalom, ezek teszik mindezt lehetővé.

Visszaült a székébe, a térdünk majdnem összeért a kis helyiségben.

– És ami a gumifát illeti, hogy csak egy generációig növeszthető… természetesen igazuk van a barátaidnak. Tökéletesen igazuk. Negyven év után a talaj annyira kimerül, hogy már fű se nő rajta. Persze túlzok, fű még a beton réseiben is nő, de érted, mire célzok. Úgy negyven év után, az a talaj halott.

Elkezdtem egy kicsivel többet megérteni az emberekről, akik egy teljesen más módon látják a világot. Negyven év hosszú idő. Kétlem, hogy a Sng’oik átlagéletkora sokkal több lenne, mint negyven év. A visszautasításukat egy olyan dologra alapozták, ami már nem érinti őket az életükben. Az őslakosokat nyilvánvalóan nem érdekelte a meggazdagodás, de mélyen törődtek a világukkal. Nem tudták elképzelni, hogy részt vennének egy olyan tervben, ami megöli a talajt.

A negyven évre lévő jövő túl hosszú idő a legtöbb nyugati embernek, hogy belegondoljon. Olyan cégeket vezetünk, amelyek a következő negyedévre tekintenek előre, és kormányokat, akik egy évre. Némely országnak van terve a jövőre, de nem jut eszembe egy se, Kínán kívül, ahol valaha lett volna tízéves terv. Leggyakrabban egy országnak három vagy ötéves terve van. A nyugatiak megragadnák az alkalmat, hogy pénzt keressenek negyven évig. Ezután, nos, úgyis jön majd valami más. Negyven év alatt jó keresettel összegyűjthetünk annyi pénzt, hogy utána élhetünk a kamatokon. Nehezen elképzelhető számunkra, hogy visszautasítanánk egy ilyen lehetőséget.

A Sng’oik viszont nem mentek túl sokra a pénzzel. Nem volt rá szükségük, alig mentek valahova, ahol el tudták volna költeni, és alig volt valami, amit meg akartak volna venni. Nem, ez a földről szólt. Talán nem érezték úgy, hogy a föld az övék, de az volt az ő világuk. Nem vennének részt a föld elpusztításában. Ők részei voltak a dzsungelnek. Ugyanúgy nem tudnák elképzelni az erdő elpusztítását, mint saját bőrük lenyúzását.

Néha viccelődtek az embereken, akik úgy érezték, hogy birtokolhatják a földet. Egy gyermek mondta nekem: „Hogyan lehet valakinek földje? Mi vagyunk a földé. [vagy: földdel]”

Később, sokkal később, egy másik hivatalnok, aki a Területfejlesztési Terven dolgozott félrehívott, és megkérdezte, hogy mit tudnék neki mondani erről az őrült elképzelésről, hogy az őslakosok nem birtokolják a földet. Végül is azt mondták, hogy fákat birtokolnak!

Úgy tűnt, a kormány elkezdte a dzsungel kivágását valahol, és azt mondták nekik, hogy egy adott fa egy őslakoshoz tartozik. A hivatalnok nem gondolta, hogy az ember, aki ezt mondta, maga birtokolta volna a fát, de az illető nyilvánvalóan úgy tűnt, hogy meg akarta védeni a fát, mert tudta, hogy az tartozik valakihez.

A hivatalnok arra volt kíváncsi, hogy hagyják meg azt a fát, és csak körülötte vágjanak? Meghagyják azt az egy fát, hogy körbevegye a gumifaültetvény? Hajlandóak lennének ezt megtenni, de valaki mondja meg nekik gyorsan, hogy mely fákat hagyják meg.

Elmagyaráztam, amennyire csak képes voltam, amit tudtam a fák és az emberek összetartozásáról. Ez nem egészen birtoklás, mondtam.

A hivatalnok nagyon türelmetlenné vált:

– Nos az, vagy nem az? Ha valami hozzád tartozik, azt birtoklod.

Megpróbáltam elmondani neki, hogy ez olyan mint az ő neve – őhozzá tartozik, de nem tudja eladni.

Ez nem tűnt valami értelmes dolognak a hivatalnok számára. Túl elfoglalt volt ahhoz, hogy tovább beszéljen velem. Amint elsétált, visszanézett, és azt mondta a válla felett:

– Mondja meg a barátainak, hogy ha kivágnánk egy rohadt fájukat, kártérítést fizetünk nekik. De ezt nekik kell kérniük. Nincs arra időnk, hogy kérdezősködjünk.

PPJ         2010.03.13.

Már 2007-ben furcsa volt tanulni (nem értem, hogy a tanárok, hogy nem sírták, vagy röhögték el magukat; vagy tényleg ennyire agymosottak a saját szakmai beképzeltésgüktől?), hogy 2010-re az EU célul tűzte ki a biológiai soksféleség pusztulásának megállítását!  (Számomra ugyanilyen aggasztóan "vicces", hogy a 2015-re célul kitűzött, "az EU vizeinek jó állapota"  valóban megvalósulna. Mivel belülről látom az ügyet, ezért már most közölhetem veletek,  2015-ben a hírek arról fognak szólni, hogy "sajnos nem sikerült"...) No szóval ezért lett 2010 a biodiverzitás éve. (Akarom mondani a Biológiai Sokféleség Világvégének az éve!!! Mert hát, micsoda meglepetés, kiderült, hogy nem teljesültek a 2010-es célkitűzések a negatív trendek csökkentésére. Persze nyilván nem kell a nagy nyilvánosságnak bevallani, elég egy eldugott helyen egy eldugott mondat, amit egy eldugott hírportál leközöl. De ettől még továbbra is csak vásárolunk bele a nagy hazug CSR lebomlóba.) Szóval idén kellett volna megállnia a biodiverzitás pusztulásának.  (Remélem nem kell ecsetelnem, hogy ez azt kell, hogy jelentse, hogy beszüntetjük az ipar és a mezőgazdaság jelenlegi féle tevékenységét és áttérünk fenntarthatóra.) Tehát a fölébb és az alább leírtak miatt is lettek a 2010-es év madarai a fecskék. Mert kurva nagy gáz van a fecskékkel! Mindhárom fecskefajunk nagy szarban van, csak sajnos nem a sajátjukban!

Hosszútávú vonuló fecskefajaink (partifecske, molnárfecske, füsti fecske)
állománya folyamatosan csökken (Grafika: Kókay Szabolcs).

Aggasztóak a friss fecskeállomány-elemzések: ha a tendencia folytatódik, 2020-ra a többségük kipusztulhat Magyarországról!

Hurrá! Micsoda megkönnyebbülés ez a szúnyogirtó és riasztó módszereken dolgozó gyáraknak! Szabatosan fogalmazva: RÖPÜLNI fog a gazdaság! Minek ide fecske, ha a konnektorba is bedughatok egy mérget eregető kütyüt, meg lyukacsos kőolajszármazékot is tehetek az ablakba, ami aztán jól kívül tartja a természetes ragadozó híján hemzsegő szúnyogáradatot; a szemem fókuszát és a testememet pedig párkányon belül...

Hol is voltak régen fecskék? Van ugyan még olyan hely manapság is például, ahol több száz lovat tartanak hagyományos módon, szénával almozva. De alig van istállónként egy-két fecskefészek. A régiek helye ott van, sorban a gerendák oldalán. No de hát permetezéssel irtják a  legyeket. Ezzel a permettel telítődik a fecskék mája, meg az énekes madaraké, ezért halnak ki! Az ökológusok jól tudják, hogy a vegyszereken kívül a magyar állattenyésztés összeomlása a másik fő felelős (nincs trágya, nincs rovar, nincs kaja), valamint a Szahara terjeszkedése, melyet a fecskéknek költözéskor étlen-szomjan kell átrepülniük, egyre hosszabb a táv, amit egyre kevesebben bírnak. 

A Szahara nagyon komoly probléma! Vannak madarak akik a tengerparton illetve a Nílus völgyében utaznak, mások azonban számunkra érthetetlen módon nekivágnak a közepén keresztül. És akkor aki középen jön, az leszall Máltán, ahol az egyik legfontosabb nemzeti sport az, hogy a beszálló vándormadarakra célbalőnek a tengerparton. Nem eszik meg őket, hanem csak úgy sportbol. Tehát elég húzos nekik idejutni, szegényeknek.

Meg hát ebben a szatyorban folytanám meg azt a vidékre költöző városi embert, aki nem tolerálja friss hortobágyi házának eresze alatt eme madarat.

Meg hát ezeket sem az áruház eresze alá szerelném, hanem az áruházot vezető ember ágyába, csak, hogy érezze milyen jó dolog nem pihenni, nem aludni, szaporodni nem tudni.

A klímaváltozás, az élőhely-átalakítás, a környezetszennyezés és a szándékos emberi pusztítás mellett a felelőtlen hulladékkezelés is öl. A képen molnárfecske szülő nézi elpusztult fiókáját, akinek a nyakára a sár fészekanyagba került bálazsinór-szál tekeredett, ami szó szerint felakasztotta és megfojtotta madarat, melynek  következtében az egyre fogyatkozó új fecske generáció egy újabb fontos tagja veszett oda.

És van megoldás! Úgy hívják, hogy fecskepelenka és mesterséges molnárfecske telep.

No de nem ollózok tovább az idézett MME cikkből, hanem olvassátok végig.