A felnőttekről - Ángyán távozásának margójára

PPJ         2012.02.01.

A nyolcvanas évek közepén történt. Akkor, amikor a tévében a tudományos műsorok mellett először megjelentek környezetvédelmi témájú adások is. Egyszer, az akkori két csatorna egyikén az üvegházhatásról volt szó. Akkortájt is lehetett már -- időnként -- hallani arról az ok-okozati összefüggésről, amely e jelenség és az emberek mindennapi tevékenységei miatti kibocsátás közt áll fenn. Akkor, ebben a tévéműsorban bemondták: tudósok megállapították, hogy ha az emberiség haladéktalanul, vagyis attól a pillanattól kezdődően a teljes széndioxid-kibocsátást leállítaná -- amiről egyébként szó sem volt --, a már a légkörbe került mennyiség tehetetlensége miatt a helyzet így is tovább romlana. Még ötven évig.

Tizenegynéhány éves kiskamasz voltam ekkor, amikor -- emlékszem -- néztem a műsort egyedül a szobában, és ezt mondta be a tévé.

És ekkor!... Ekkor nem történt semmi.

Folytatódott az adás, este aludni mentünk. És a másnap is olyan volt, mint a többi. Reggel elindultak a buszok, a felnőttek munkába mentek. A tanár tanítani, a szakács főzni, és a párttitkár is. Nekem persze iskola volt, az anyukám becsomagolta a tízórait, én -- gondolom -- odafigyeltem arra, nehogy otthon felejtsem a tornacuccot, vagy valami ilyesmit.

Egy halvány gondolat erejéig talán eszembe jutott, esetleg megkérdezhetném a szüleimet vagy az iskolában valamelyik tanárt: NEM LESZ EBBŐL BAJ? Egyrészt azonban nem szoktam meg, hogy kérdéseket tegyek fel, másrészt azt hiszem, féltem is volna a választól. Attól, hogy "Nem tudom, kislányom, talán nem is jól hallottad." Vagy: "Tévedhetnek is -- de egyáltalán miért fontos ez? Hogy-hogy érdekel ez téged?" Esetleg: "Ha így van, akkor biztosan intézkednek majd." Tudom, hogy erre nem tudtam volna mit válaszolni. De ennél is fontosabb, hogy éreztem, ahogy teltek az órák: ha ennek mégis a végére akarnék járni, azzal annyira megváltozhatna a felnőttekhez való viszonyom, hogy talán nem is tudnék vele mit kezdeni.

Először ez az évtizedekkel ezelőtti tévéműsor és gyerekkori emlék, érzés jutott eszembe. Akkor, amikor hallottam a hírekben, hogy elfogadta. A lemondást. Tévét már rég nem nézek, az Internetre se igen figyeltem nap közben. Az esti nyolcas hírekben, a Rádióban hallottam először, az egyik kedvenc bemondónőm olvasta be. Ezúttal is folytatódott az adás, így rendben lement utána a kulturális blokk is.

Pedig annyi minden történt ebben a jó negyedszázadban! Én például felnőttem. Hamar olyanok közelébe sodródtam, akiket szintén érdekeltek a környezeti kérdések, aztán jó ideje már szervezetten is tehetek azokért a dolgokért, amelyeket fontosnak tudok.

Ángyán Józseffel emlékezetem szerint eddig kétszer találkoztam. Én mindkétszer csak "tömeg" részeként voltam jelen, először Tápiószelén, aztán egyszer itt, a szomszéd megyében. Sosem beszéltünk egymással, telefonon se. Jó egy hete, a szombat esti rádióműsorban az adás vége felé a földbérleti pályázatok és a kötelező állattartás ügye is sorra került. Amikor a Mangel Gyöngyi fontos és okosan feltett kérdésére mintha egy kicsit a szokásosnál is lelkesebben mondta volna a választ, hogy mégiscsak találhatók megoldások, azt Élőlánc-tagként különösen jó volt hallgatni.

Aztán öt nap múlva, csütörtök estétől fogalmaztunk. Kicsit fáradtan, kicsit muszájból, mégis elszántan és a személye iránti tiszteletből is nyilatkozatot írtunk. Közben kiderült, hogy ezzel nem voltunk egyedül, megint mások pedig csatlakoztak, aláírtak.

De végül a címzett elfogadta. Nem győztük meg, hogy talán nem is kell az neki annyira. Az a lemondás. Hanem inkább tárgyalások kellenének. Meg azok a minisztériumi tisztviselők.

Pedig jól sikerültek a nyilatkozatok, petíciók. Jól sikerültek és egybecsengtek. Csütörtöktől hétfőig ugyanazért tiltakoztak -- ráadásul igen hasonló érvekkel -- olyanok is, akik az egymást elválasztó kerítések gondozására szoktak inkább koncentrálni. Már-már ilyen kifejezések idéződtek fel a nyilatkozatok sorát látva: "konszenzus", "egy emberként", "példátlanul".

Az internetes archívumokban valószínűleg a digitális idők végéig ott maradnak a tiltakozások, bárki megnézheti. Az Ángyán nevet a híres keresőbe beírva a jövőben talán pont ezek az oldalak jelennek meg elsőként. Egyszer valaki esetleg szakdolgozatot is ír ebből. Azt feltételezem, ezen a hétvégén -- a helyzet dacára -- jó volt Ángyán Józsefnek lenni. Látni az őszinte, egyöntetű, de sokféle támogatást és elismerést a munkája, a tudása, a törekvései és az emberi tartása iránt -- névvel és névtelenül, ismerőstől és ismeretlentől az Internet változatos pontjain -- a nyilván rengeteg, személyes üzenet, jókívánság mellett: egy pillanatra talán könnyet is csaltunk az államtitkár professzor szemébe.

Elindultak a buszok, az emberek munkába mennek. A tanár tanítani, az árufeltöltő árufeltölteni, és a key account manager is. Én is megyek dolgozni. Tízórait senkinek se csomagolok, nincs gyerekem. De nem is kell azon tűnődnöm, mit szólnék akkor, ha mondjuk a szomszéd gyerekek megkérdeznék: nem lesz ebből baj? Tudom, hogy baj lesz. Lesz baj.

Pesten is járnak már a villamosok bizonyára.

2012. január 24-én, kedd hajnalban

Szőnye Ildi
Szombathely
Élőlánc Magyarországért

 

Néhány kapcsolódó oldal -- a teljesség igénye nélkül

-- http://www.greenfo.hu/hirek/2012/01/21/ujabb-kiallasoangyan-mellett

-- http://angyanmaradj.blog.hu/2012/01/20/idezetek_rola

-- http://angyanmaradj.blog.hu/2012/01/20/agyanmaradj_hirek

-- http://www.elolanc.hu/index.php/elolanc/51-sajtokoezlemeny/10443-a-videk-bekejeert

-- http://www.mtvsz.hu/szaz_civil_szervezet_allt_ki_angyan_allamtitkar_mellett_a_hetvegen_

-- http://www.peticiok.com/dr_angyan_jozsef

-- http://www.peticiok.com/forum/23680

-- http://falu.blog.hu/2012/01/22/a_falufejlesztesi_tarsasag_nyilt_levele_orban_viktorhoz

-- http://hu-hu.facebook.com/permalink.php?story_fbid=171259166313774&id=291466000894068

-- http://os.mti.hu/hirek/73147/angyan_professzor_ur_maradjon

 

 

         1 hozzászólás

Címkék: politika klíma mezőgazdaság ökopolitika agrárium élőlánc magyarországért ángyán józsef

Tetszett? Oszd meg!

Share/Bookmark

        

Egy darab alma szabadkereskedelmi gazdaság- pszichológiája

PPJ         2012.01.31.

A szabad választás átka

Forrás: www.hajnalvilag.blogspot.com, komlomedia.wordpress.com

Adott egy rekesz alma, benne a szokásos tartalom: vannak nagyon szépek és kicsit csúnyácskák, meg néhány ütődött, romlásnak indult darab.

Ha ez a rekesz egy boltban van, mi történik? A vásárló az alma kilójáért fizet a pénztárnál, így nyilván válogatni kezd, kiveszi a legszebbeket, elvégre ugyanannyit fizet a szép almáért, mint a sérültért. Az első néhány vásárló elégedetten távozik, viszont utánuk már csak a csúnyácska, meg kissé sérült almák maradnak. Kevesebb vásárló lép oda, a kosár lassabban ürül, aki vesz, elégedetlen: hogy lehet ennyit kérni ilyen almákért? Végül az almák fogyása megáll, a sérült almák rothadni kezdenek, a csúnyácskák is megbuggyannak, az almák felét kidobják.

Mi történik, ha az egész rekesz alma az enyém? Az első lépésem, hogy a kicsit sérült almákat kiválogatom, a sérült részt kivágom ha kell, és ezeket eszem meg először (kásába, esetleg almás süteménybe kerülnek). A szépeket kiteszem egy kosárba, ezt esszük napról napra, egyet-egyet. A csúnyácskák hámozva, felvágva megint a reggeli kásába, lepénybe, levesbe kerülnek. Mindegyik almával elégedett vagyok, mert a lehetőségeinek megfelelően használtam fel őket, és az első pillanatban is már menthetetlen darabok kivételével mindegyiket felhasználtam.

Erre varrjatok gombot, közgazdászok, pszichológusok! Mindkét esettel minden rendben van – valójában azonban az első katasztrofálisan rossz a másodikhoz képest. A “szabad” és logikus választás nem feltétlenül a bölcs döntés.

Ha valami az enyém, vagy kiterjesztve: úgy gondolok rá, mint aminek a felhasználásáért felelősséggel tartozom, és rosszul esik minden egyes darab, amit végül ki kell dobnom, akkor jól bánok vele, kihozok belőle mindent, amit lehet, sajnálom, amit végül nem tudok használni. Akár dolgozom is azért, hogy minél többet tudjak megmenteni, nem külső kényszer (törvény vagy pénz) miatt, hanem azért, mert értéknek tekintem magát az “erőforrást”, ami jelenleg egy rekesz alma, olyan, amilyen. Minden, amit sikerül így felhasználnom, sikerélményt ad, összességében boldog vagyok, sőt: egy rekesz nyomott alma akár nagyobb boldogságot jelenthet a számomra (sok munkával “megmentem”: csinálok fagyasztott reszelt almát, almás pitét, almalevest), mint egy reklám almákat tartalmazó.

Ugyanez egy versengő környezetbe helyezve csak elégedetlenséget szül: haragszom arra, aki elvitte a legszebbeket, nem törődöm azokkal, akik utánam jönnek és én is a legszebbeket veszem ki, végül pedig haragszom a boltra, amiért vacak árut próbál rám sózni a drága pénzemért. A bolt pedig mindent elkövet azért, hogy reklám kinézetű almákkal tölthesse meg a rekeszt. Szó szerint bármit, olyan dolgokat is, amikkel nem értenék egyet, ha látnám: a termék java részét a termelőnél hagyja, kenje a hajára; egy csomót kidob, mert nem szép; “nem kérdezi meg”, hogyan marad piros az az alma heteken keresztül, mitől lett háromszor akkora, mint a másik, …

Ha valami az enyém, igyekszem megjavítani, míg ha kívülállóként “megvásárolom”, akkor eldobom, mást választok vagy panaszkodni kezdek. Most miről is beszélek? Egy rekesz almáról, vagy…

  • - bármiről, amit tekinthetnék közösségi erőforrásnak? A megtermett almát egymással versenyezve el akarják adni a termelők, vagy úgy gondolják, hogy “ennyi és ilyen almát kaptunk az idén – hogyan hozzuk ki belőle a legtöbbet együtt”? Mert almalé gyártást egyedül nem lehet kezdeni, de húsz gazda már gondolkodhat benne…
  • - a boltról, ahol összekeveredik a “miénk” a “valahonnan hozottal”? Ahol a termék árát és kívánatosságát hasonlítom össze, nem törődve azzal, hogy az egyik a “miénk”, aminek felhasználásáért felelősek vagyunk, a másikat hatalmas energiafelhasználással ezer kilométerekről szállították ide.
  • - a “termékek” garmadájáról, amelyek között “szabadon” választok? Akkor érzem magam ostobának, ha nem a kívánatosabb terméket választom – és mindegy, hogy ezt esetleg  vegyszeresen kezelték vagy akár genetikai eszközökkel “kívánatosították”, sőt, talán nem is összehasonlítható (“emésztés segítő gyümölcsjoghurt” szemben egy almával). Ezzel pedig távirányítással teszem tönkre az engem helyben ellátó rendszereket ahelyett, hogy segítenék fejlődni neki.
  • - az életemről? Amiben van szép és van ütődött, sérült rész, de mivel ma ezernyi élet-sablon lebeg a szemem előtt, nyilván a “menő” darabokat válogatom össze, a “lúzereket” félredobom. Amikor pedig az én lúzer időm eljön, ötletem sincs, hogy ezzel mit lehetne kezdeni? Nem gondolom végig, milyen lesz majd öregnek, betegnek, haldoklónak lenni, mindig csak az ifjú, a csillogó, a lobogó hajú sztárok járnak a fejemben. Pedig a csillogás mulandó, a rekeszben pedig ott van a többi is,
  • - és azokból is jó lenne a legtöbbet kihozni, nem hagyni mondjuk az intézményesített elbutulásban, Alzheimer kórban megbuggyanni, plasztikai műtétekkel élő viaszfigurákká silányítani

Naná, hogy ostobaságokat csinálok, pótszereket választok, és főként: bamba értetlenséget a valóság végiggondolása helyett. Az pedig pont olyan, mint egy rekesz alma. Csak a bambaság teszi hasonlóvá egy doboz bonbonhoz (“Az élet olyan, mint egy doboz bonbon. Sosem tudhatod, mit veszel ki belőle.”). Bár a Forrest Gump nagyon jó film, mégis kiábrándító a tény, hogy ma az emberiség a főhőst tekinti példaképnek…

         10 hozzászólás

Címkék: közgazdaság fenntarthatóság agrárium humánökológia szabadkereskedelem

Tetszett? Oszd meg!

Share/Bookmark

        

Akkor most mennyire is vagyunk civilizáltak? - Az X190-es esemény

PPJ         2012.01.30.

»Sokan talán úgy érezhetik, hogy a következtetések még ilyen esetben is durva túlzások; ám sajnos az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy társadalmi-szociológiai oldalról korántsem vagyunk olyan helyzetben, hogy túlértékelhessük emberi reakcióink humánus, etikai vonatkozásait.

Például, sokan közülünk elképzelhetetlennek tartják, hogy fejlett és civilizált nagyvárosainkban fosztogatások kezdődjenek csak azért, mert áramszünet van.

Ez azonban szintén csúfos tévedésként dédelgetett illúzió - 1977-ben és 2003-ban New Yorkban ugyanis pontosan ez történt, amikor kialudtak a fények. Tíz perccel az áramszünet kezdete után törték be az első kirakatokat, amit több ezer üzlet kifosztása és szétverése követett.

Mindössze tíz perc kellett ahhoz - ráadásul a nyugati kultúra egyik központjában - hogy civilizáltnak hitt társadalmunk nem elhanyagolható hányada úgy érezze - a szabadrablás nem is olyan rossz dolog. A legrémisztőbb, hogy a fosztogatásokba olyanok is bekapcsolódtak, akik korábban soha, semmilyen törvényt nem szegtek meg; ám a feldúlt üzletek kirakataiból kilógó, "szabadon elvihető" plazmatévéknek még ők sem tudtak ellenállni.«

Hol is hallottunk már ilyen okfejtést? Ja, igen. George Carlin bravúrozott így a másfél órás ívre felépített Life is worth loosing című standup comedy showjában. Logikusan gondolkodó ember volt.  Magyar felirat elérhető!!!
 

Hogy kerül ez ide?

Döbbenetes intenzitásával a Carrington-esemény az igazi, X190-es skálájú kitörés, amely statisztikai becslések szerint 500 évente ismétlődik - átlagosan. De megtörténhet a 2013-as naptevékenységi maximum idején is.

GreenR törzsolvasóknak kötelező irodalom!

http://feny.idokep.hu/x-190/suncycle1.gif

         5 hozzászólás

Címkék: tudomány napkitörés 2013 humánökológia

Tetszett? Oszd meg!

Share/Bookmark