Halászat: államilag támogatott fajpusztítás

PPJ         2010.05.23.

A Népszabadság Online szerint "drámai összeállítást közölt a brit Guardian a világtengerek halászatáról. A lap szerint az állami támogatások nélkül az ágazat működésképtelen lenne - most viszont az történik, hogy költségvetési pénzekkel megtámogatva sokmillió ember dolgozik a tengeri ökoszisztémák tönkretételén."

(Csoda, hogy e hír alatti első cikk a biodiverzitás összeomlásával foglalkozik? - a szerk.)

A cikk egy UNEP-jelentésre hivatkozik, amely szerint a kormányok évente 27 milliárd dolláral támogatják a halászat fenntartását. Hogy az arányokat is érzékelni tudjuk: az iparág éves bevételeinek egyharmadáról van szó. A pénz látszólag fontos célokat szolgál, hiszen a világon 35 millió embernek kenyérkereső foglalkozása a halászat, a családtagokat is beszámítva 120 millióan élnek közvetlenül a halfogásból.

A halfeldolgozó és -kereskedő vállalkozásokat is számításba véve áttételesen 500 millió embernek nyújt megélhatést a "halipar", azok pedig több mint egymilliárdnyian vannak, akik számára a halhús jelenti az első számú (és az egyetlen megfizethető) fehérjeforrást.

Ugyanakkor ennek a hatalmas embertömegnek a kiszolgálása olyan rablógazdálkodáshoz vezet, amely mára tönkretette a világtengerek halállományát. A zsákmány csökken, a halászok pedig egyre hosszabb és kockázatosabb utazásokra kényszerülnek a megfelelő fogás érdekében.

Ahogyan az UNEP jelentéséből kiderül, az évtized eleje óta - a növekvő befektetések ellenére - 10 százalékkal csökkent, és az érintett vállalkozások 30 százaléka válságba került. Ezen a helyzeten láthatóan az említett támogatások sem segítenek, sőt, inkább mélyítik a krízist - ökológiai és gazdasági értelemben egyaránt -, hiszen hozzájárulnak a halpopulációk túlhalászásához és kimerüléséhez.

Az UNEP álláspontja szerint fel kellene számolni az ipari méretű "halkitermelést" lehetővé tevő hatalmas halázflottákat, és az ágazatnak ismét a helyi piacokra termelő, helyben halászó mikrovállalkozásoknek kellene uralniuk.

A szervezet úgy látja: a jelenleg dolgozó 20 millió halászhajóból akár 13 milliót is ki lehetne vonni a forgalomból anélkül, hogy a szegény államokban létfontosságúnak számító halhús-piac összeomlana. Ezzel paradox módon a halászatból élők száma akár még nőhetne is, és a halhúsnak a világélelmezésben játszott szerepe sem csökkenne érezhetően. Ráadásul a túlhalászás megszűntével a halállomány, sőt a halászható mennyiség is megnőne. Ehhez azonban olyan védett területeket is ki kellene jelölni, ahol tilos a halászat, és a halak zavartalanul szaporodhatnak.

Forrás: NOL

Néhány komment a cikk alól:

adamant | 2010. május 23. | 18:19:48

A nemzetközi halászat által évente elejtett halak csak igen kis százaléka kerül alapellátásként szegény országok, emberek asztalára.
Ezze szemben viszont a nagy része ( a feldolgozóipar nagyvonalú felhasználása és un. extra minösége miatt) kidobásra, örleményként, haltápként kerül felhasználásra.

A kifogott halak több, mint 50 % a gazdag országok, luxus fogyasztói számára kerül értékesítésre.
Ha pl. 1-2 éves halászati tilalmat vezetne be az ENSZ, akkor az "éhezö" világ ezt kevésbé sínylené meg, mint a modern, egészéges táplálkozásáért havonta milliárdokat kiadó gazdag réteg.

Ki kellene próbálni addig, amíg a tengervizek nem válnak halott löttyé, élövilág nélkül.

Robin Good | 2010. május 23. | 17:29:10

Lényegében minden termelési folyamat arra irányul, hogy a természeti erőforrásokat egy valamilyen rövid élettartamú terméken keresztül hulladékká alakítsa. Az emberiség viselkedése a Föld nevű bolygón nem sokban különbözik egy salátán élősködő levéltetű-kolóniáétól.

nablaquadrat | 2010. május 23. | 13:26:57

A brit Guardian szerint: "... az történik, hogy költségvetési pénzekkel megtámogatva sokmillió ember dolgozik a tengeri ökoszisztémák tönkretételén."

Nem kell messzire menni, egészen a tengerekig:
Itt van például a magyar [Gyurcsány-Kuncze-Kóka-Bajnai] kormány, amelyik zöld-energia felárat fizet a Dalkia-Energia Zrt-nek [egészen pontosan Somosi Lászlónak, az egykori MSZMP Pécsi Városi Pártbizottsága tagjának] a Pécsett biomassza gúnynéven elégetett mecseki rönkfáért.

         2 hozzászólás

Címkék: természet ökológia halászat óceánok fenntarthatóság tengerek

Tetszett? Oszd meg!

Share/Bookmark

        

Fák a dzsungelben

Jand         2010.05.22.

Részben a „biodiverzitás világnapja” alkalmából fordítottam le az alábbi könyvfejezetet. Teljes blagom: www.jand.info

[Részlet Robert Wolff: Original Wisdom című könyvéből]

Egy kormányzati hivatalnok mondta nekem, ideges hangon:

– Amikor a következő alkalommal meglátogatja azokat az embereket [az őslakosokat], derítse ki, hogy miért olyan makacsak!

Elmagyarázta, hogy Malajziának van egy Területfejlesztési Terve, amely növelné a produktivitást, a bevételt, a bruttó nemzeti összterméket, és nagy hasznára válna az országnak. A terv szerint sokezer hektárnyi érintetlen dzsungelt vágnának ki minden évben, hogy gumifákat ültessenek – Malajzia vagyona akkoriban főleg a gumiból és az ónból származott. A kormány ismétlődően felkereste az őslakosokat, akik az adott területeken éltek, és felajánlotta nekik, hogy fizetést kapnak a gumifák megcsapolásáért, amikor a fák beérnek ehhez. Elmagyarázták az őslakosoknak, hogy a kormány kivágná a dzsungelt, gumifákat ültetne a helyébe, és két évig gondozná a fákat a gyomok irtásával (arzént használva). Ekkorra a fák eléggé megnőnek már a kitermeléshez, és az őslakosoknak csak annyi lenne a dolga, hogy megcsapolják a fákat, begyűjtik a kaucsukot, beviszik egy gyűjtőpontba, és meggazdagodnak belőle.

A természetes gumi a gumifa nedve. Sekély átlós bevágásokat tesznek a fa kérgén, és a nedv (a kaucsuk) lecsurog a bevágásokon, és összegyűlik egy kis edényben. Minden nap begyűjtik a kaucsukot, ami addigra kicsit megkeményedett. Szükség van valamennyi feldolgozásra a gumi előállításához, bár vegyszerekkel a végtermék minősége javítható. Kell némi ismeret a fák megcsapolásához, de nem sok. A vágások nem lehetnek túl mélyek (ebbe belehalhat a fa), és az adott napi vágás olyan közel kell, hogy legyen a tegnapihoz, amennyire csak lehetséges, hogy a növekvő fa kérgének minden hüvelyknyi része hasznosítva legyen.

Ez egy kockázatmentes ajánlatnak tűnt a kormányzati hivatalnok számára, és nem értette, hogy miért mindig csak mosolyognak rajta az őslakosok, majd megköszönik és visszautasítják. Azon tűnődött, hogy hátha én meg tudnám győzni őket, hogy az ő érdeküket szolgálná, ha részt vennének a tervben.

Azt mondtam, megpróbálom.

 

Amikor a következő alkalommal meglátogattam egy őslakos települést, és körben ültünk kora este, elmondtam nekik, hogy mit mondott nekem a hivatalnok a területfejlesztési tervről, és a szerepről, amit ők, a Sng’oi játszhatnának benne. Hogy mit gondoltak erről?

Mint általában, hosszú csend következett. Az emberek láthatóan elgondolkodtak, de senki sem szólalt meg. Felmerült bennem, hogy talán nem értik a kérdést. Megismételtem:

– A kormány kivágja a fákat, hogy gumifákat ültessen. Azt kérdezik, hogy meg akarjátok-e tanulni, hogyan kell a fákat megcsapolni, hogy pénzt keressetek. Semmit nem kell tennetek két évig, amíg a fák meg nem nőnek eléggé. És aztán is csak annyi a dolgotok, hogy bevagdossátok a fákat, – néhány ember erre bólogatott, hogy láttak már ilyet, és tudják, hogyan kell csinálni – összegyűjtitek a gumit, leadjátok a kormánynak, és ők jól fizetnek érte.

Újabb hosszú csend.

Végül egy ember megszólalt. Mint általában, az egész csoport nevében beszélt. Azt mondta, hogy hallottak már erről a más településekben élőktől, akiket a kormányzati emberek felkerestek, hogy elmagyarázzák ezt nekik. Egy kis habozás érződött a hangján, majd folytatta:

– Amikor kivágják az erdőt, és csak egyféle fát ültetnek, akkor már csak az az egy fa él meg ott. És ez után a talaj halott.

Mind bólogattak, hogy ez így van.

Nem voltam benne biztos, hogy jól megértettem, de ez volt minden, amit mondtak erről. Mosolyogtak, de nem válaszoltak semmi további kérdésemre.

 

Benn a városban én is feltettem néhány kérdést magamnak. A gumifa átlagéletkora negyven év, amint egy gumifaültető mondta nekem. A fák első generációja után, nos, igen, szerinte magára hagyják a területet. De ő arra gondolt, hogy talán lehetne újabb gumifákat ültetni, egy kis műtrágya használatával, vagy valamivel. Nem volt teljesen tisztában a jövővel – túlságosan lekötötte az, hogy minél több gumit nyerjen a fákból az alatt a negyven év alatt, amíg nőnek. Neki a negyven év több mint elég idő lenne arra, hogy összegyűjtse a kis vagyonát, nyugdíjba vonuljon, és elfeledhesse ezt az egészet.

Visszamentem abba a hivatalba, ahol megkértek rá, hogy magyarázzam el a tervet az őslakosoknak. Amikor megadtam nekik a rövidke és egészen egyszerű választ amit a Sng’oiktól kaptam, nem nagyon hatotta meg a szobában tartózkodó hivatalnokokat. Az arcuk egyértelműen elárulta, hogy úgy érezték, ez csak egy tipikus őslakos kifogás, és nem egy igazi válasz.

A szoba végében egy angol ember telefonált, de kicsit később csatlakozott hozzánk. Elismételtem, hogy az őslakosok, akiket én megkérdeztem, csak ennyit mondtak: „amikor kivágod a fákat, és csak egyféle fát növesztesz, egy generáció után a talaj halott.”

Izgatottá vált, megragadta a karom, és kérte, hogy menjek vele.

Beültünk a terepjárójába, és rövid úton eljutottunk egy mezőgazdasági kutatóállomáshoz, közvetlenül Kuala Lumpur mellett. Az út közben elmesélte, hogy kiválasztottak egy kis területet a dzsungelben, egy hektárt, ezt kötéllel körülvették, és egy rácsot alkottak a fák megjelölésével. Most épp összeszámlálják az összes növényt, ami ott nő.

Amikor megérkeztünk, megmutatta nekem a százszor száz méteres területet, amiben vonalak jelölték ki a kisebb négyzeteket. Aztán bevitt egy kis kunyhóba, ahol a papírokat tartották. Befejezték a fák megszámlálását, mondta, és most már a cserjéket, bokrokat, kúszónövényeket számlálják. És ezután jön csak a munka még nehezebb része, mondta, amikor összeszámlálják a mohákat, zuzmót, és egyéb apró növényeket.

– És, – fejezte be egyértelmű sajnálattal a hangjában – a talaj organizmusainak vizsgálatát még csak elkezdeni se tudjuk.

Nem emlékszem a pontos számra, de volt, mondjuk, háromszáz fa. Aztán hozzátette:

– A legelképesztőbb dolog ebben a sok fában az, hogy alig van olyan faj, aminek egynél több egyede lenne jelen.

A fák az adott területen majdnem mind különbözőek voltak. Legfeljebb kettő, nagy ritkán három azonos fajta.

Leültetett, egy kiselőadást tervezett tartani nekem. Elmagyarázta, hogy mivel a dzsungel annyira burjánzónak tűnik, annyira gazdag növényekben, amik mind különbözőek, hogy a legtöbb ember azt hiszi, hogy a talaj az annyira gazdag, hogy ezt a sokféleséget el tudja tartani.

– Nem így van – mondta. A hangja visszhangzott a kicsiny kunyhóban. – Nem a talaj, hanem a sokféleség maga, ami ezt a burjánzást lehetővé teszi. Amit egy növény felvesz a talajból, – magyarázta ismétlődően mindig más szavakkal – egy másik visszaadja a talajba. Nem a talaj az, ami ezt a lenyűgöző sokféleséget teremti – hanem a levegő és a nedvesség. Ez a meleg időjárás, szélsőségek nélkül, az állandó magas páratartalom, ezek teszik mindezt lehetővé.

Visszaült a székébe, a térdünk majdnem összeért a kis helyiségben.

– És ami a gumifát illeti, hogy csak egy generációig növeszthető… természetesen igazuk van a barátaidnak. Tökéletesen igazuk. Negyven év után a talaj annyira kimerül, hogy már fű se nő rajta. Persze túlzok, fű még a beton réseiben is nő, de érted, mire célzok. Úgy negyven év után, az a talaj halott.

 

Elkezdtem egy kicsivel többet megérteni az emberekről, akik egy teljesen más módon látják a világot. Negyven év hosszú idő. Kétlem, hogy a Sng’oik átlagéletkora sokkal több lenne, mint negyven év. A visszautasításukat egy olyan dologra alapozták, ami már nem érinti őket az életükben. Az őslakosokat nyilvánvalóan nem érdekelte a meggazdagodás, de mélyen törődtek a világukkal. Nem tudták elképzelni, hogy részt vennének egy olyan tervben, ami megöli a talajt.

A negyven évre lévő jövő túl hosszú idő a legtöbb nyugati embernek, hogy belegondoljon. Olyan cégeket vezetünk, amelyek a következő negyedévre tekintenek előre, és kormányokat, akik egy évre. Némely országnak van terve a jövőre, de nem jut eszembe egy se, Kínán kívül, ahol valaha lett volna tízéves terv. Leggyakrabban egy országnak három vagy ötéves terve van. A nyugatiak megragadnák az alkalmat, hogy pénzt keressenek negyven évig. Ezután, nos, úgyis jön majd valami más. Negyven év alatt jó keresettel összegyűjthetünk annyi pénzt, hogy utána élhetünk a kamatokon. Nehezen elképzelhető számunkra, hogy visszautasítanánk egy ilyen lehetőséget.

A Sng’oik viszont nem mentek túl sokra a pénzzel. Nem volt rá szükségük, alig mentek valahova, ahol el tudták volna költeni, és alig volt valami, amit meg akartak volna venni. Nem, ez a földről szólt. Talán nem érezték úgy, hogy a föld az övék, de az volt az ő világuk. Nem vennének részt a föld elpusztításában. Ők részei voltak a dzsungelnek. Ugyanúgy nem tudnák elképzelni az erdő elpusztítását, mint saját bőrük lenyúzását.

Néha viccelődtek az embereken, akik úgy érezték, hogy birtokolhatják a földet. Egy gyermek mondta nekem: „Hogyan lehet valakinek földje? Mi vagyunk a földé. [vagy: földdel]”

Később, sokkal később, egy másik hivatalnok, aki a Területfejlesztési Terven dolgozott félrehívott, és megkérdezte, hogy mit tudnék neki mondani erről az őrült elképzelésről, hogy az őslakosok nem birtokolják a földet. Végül is azt mondták, hogy fákat birtokolnak!

Úgy tűnt, a kormány elkezdte a dzsungel kivágását valahol, és azt mondták nekik, hogy egy adott fa egy őslakoshoz tartozik. A hivatalnok nem gondolta, hogy az ember, aki ezt mondta, maga birtokolta volna a fát, de az illető nyilvánvalóan úgy tűnt, hogy meg akarta védeni a fát, mert tudta, hogy az tartozik valakihez.

A hivatalnok arra volt kíváncsi, hogy hagyják meg azt a fát, és csak körülötte vágjanak? Meghagyják azt az egy fát, hogy körbevegye a gumifaültetvény? Hajlandóak lennének ezt megtenni, de valaki mondja meg nekik gyorsan, hogy mely fákat hagyják meg.

Elmagyaráztam, amennyire csak képes voltam, amit tudtam a fák és az emberek összetartozásáról. Ez nem egészen birtoklás, mondtam.

A hivatalnok nagyon türelmetlenné vált:

– Nos az, vagy nem az? Ha valami hozzád tartozik, azt birtoklod.

Megpróbáltam elmondani neki, hogy ez olyan mint az ő neve – őhozzá tartozik, de nem tudja eladni.

Ez nem tűnt valami értelmes dolognak a hivatalnok számára. Túl elfoglalt volt ahhoz, hogy tovább beszéljen velem. Amint elsétált, visszanézett, és azt mondta a válla felett:

– Mondja meg a barátainak, hogy ha kivágnánk egy rohadt fájukat, kártérítést fizetünk nekik. De ezt nekik kell kérniük. Nincs arra időnk, hogy kérdezősködjünk.

         szólj hozzá

Címkék: természet biodiverzitás

Tetszett? Oszd meg!

Share/Bookmark

        

Családi cuccok - TV mindenhol van

PPJ         2010.05.22.

Via: Spottr

Egyenesen Pekingből érkezett hozzánk Family Stuff címmel Huang Qingjun és Ma Hongjie közös fotósorozata. A fotósok gyakorlatilag kipakoltatták a családokkal azok szerény lakásait, hogy megmutassák, milyen értékeik vannak.

         2 hozzászólás

Címkék: ajánló televízió fotók

Tetszett? Oszd meg!

Share/Bookmark

        

A totalitárius buddhista, aki legyőzte a Sim City-t...

PPJ         2010.05.22.

Via: Vice

Bocsi, de nem fogom leferdíteni. A Sim City-t nem ismerem annyira, de a videó mindent elárul. Teljes lefedettség, magas munkanélküliség, minimalizált közszolgáltatás, 50 éves átlagéletkor, totális környezetszennyezés, teljes regiment élet: mindez olyan szakrális területlefedettségi mintázatok által megvalósítva, mint a buddhista Élet Kereke. Sok-sok évet dolgozott ezen a srác! És a végeredmény maga a megvalósult borzalom. Természetesen Koyaanisqatsi-n nőtt fel a srác, mondanom sem kell. Ugye nem kell ecsetelnem (az interjú elolvasása után), hogy miért iszonyatos ez a példa, amit létrehozott a srác?!

I’m English, but when I was twelve I lived in North Carolina and went to an inner-city school a bit like that one in The Wire. I only really have two memories of that time. One, of police arresting one of my classmates in the middle of Social Studies, (I never saw him again), and two: Technology lessons that consisted of us sitting two to a computer, playing the original Sim City; presumably to stop us fighting each other for one hour a day.

That was the first time I played Sim City. Later, I got my first computer with Sim City 2000. I dicked around with it for about a week before realising I’d rather gun down Nazis in Spear of Destiny, than thanklessly lay down four square miles of sewage piping for silent citizens.

Not Vincent Ocasla though. Vince guy spent four years wallowing in equations and graph paper building a totalitarian Sim City hellscape called Magnasanti, racking up a population of six million and claiming to beat an otherwise unbeatable game. Watch this and get scared:

I saw this mind-blowing video a month ago, but only just managed to track Vincent down on Facebook. He’s a 22-year-old architecture student living in the Philippines, and I felt a little bit better after discovering he’s just a normal dude, not Krang from the Teenage Mutant Ninja Turtles.

Vice: I think most people’s natural inclination after watching your video would be awe, followed by fear.
Vincent: I am in agreement. That was part of the intent of the video, for those that know, play, and love the game.

Vice: Not to presume to didn’t have fun building and developing Magnasanti, but your approach to Sim City doesn’t seem like you really treat it as a game anymore.
Vincent: For me, SimCity 3000 is more than just a game. It has evolved to become a tool or medium for artistic self-expression. While most games today are focused on destroying things and killing other players, Sim City instead allows one to exercise the imagination to create, and express. Many people say, “Oh, it’s just a game!” But they are mistaken.

Vice: Godfrey Reggio’s Koyaanisqatsi seems to have been a big inspiration.
Vincent: It very much was - I first watched it in 2006. The film presented the world in a way I never really looked at before and that captivated me. Moments like these compel me to physically express progressions in my thought, I have just happened to do that through the form of creating these cities in SimCity 3000. I could probably have done something similar - depicting the awesome regimentation and brutality of our society - with a series of paintings on a canvas, or through hideous architectural models. But it wouldn’t be the same as doing it in the game, for the reason that I wanted to magnify the unbelievably sick ambitions of egotistical political dictators, ruling elites and downright insane architects, urban planners and social engineers.

I’ve a quote from one of your Facebook status updates here: “The economic slave never realizes he is kept in a cage going round and round basically nowhere with millions of others.” Do you not feel that sums up the lives of the citizens of Magnasanti? (And you might want to set your Facebook to private by the way.)
Precisely that. Technically, no one is leaving or coming into the city. Population growth is stagnant. Sims don’t need to travel long distances, because their workplace is just within walking distance. In fact they do not even need to leave their own block. Wherever they go it’s like going to the same place.

Heavy.
There are a lot of other problems in the city hidden under the illusion of order and greatness: Suffocating air pollution, high unemployment, no fire stations, schools, or hospitals, a regimented lifestyle - this is the price that these sims pay for living in the city with the highest population. It’s a sick and twisted goal to strive towards. The ironic thing about it is the sims in Magnasanti tolerate it. They don’t rebel, or cause revolutions and social chaos. No one considers challenging the system by physical means since a hyper-efficient police state keeps them in line. They have all been successfully dumbed down, sickened with poor health, enslaved and mind-controlled just enough to keep this system going for thousands of years. 50,000 years to be exact. They are all imprisoned in space and time.

Why did it take a year-and-a-half just to complete the theory behind Magnasanti?
During the planning stage of the city I was also busy constructing other large-scale cities, which laid out much of the theory for Magnasanti. New ways of doing things were not yet developed until experiments were done within the game to verify ideas, and notes had to be taken down in conjunction with each new experiment, as well as devising new experiments to find out if there were better ways of solving the problem. Building cities and doing in-game experiments to obtain the results desired takes time. Additionally, I had other things to do, and only worked on it in my spare time, so it was a gradual development, not something I was working on 24 hours a day, 365 days a year.

You say Magnasanti’s design is based on the Bhavacakra, the wheel of life and death in Buddhism. Are you a practicing Buddhist?
Former Buddhist. The Wheel of Life, also known as the Wheel of Time or the Wheel of History, can be found in many religions, philosophies, and cultures which regarded cyclical notions of time consisting of ages that essentially repeat themselves. I’m particularly fascinated with sacred geometry. The city symmetry uses a modified version of the symbol to represent the sinister intent of enslaving all of its citizens for all eternity. But with regards to what I believe, today I simply consider myself to be a freethinker.

Do you play any other games apart from Sim City? I hate to imagine what you would do to a family in The Sims.
I used to play other games back in my school days such as Populous, Age of Empires and a few MMORPGs like Galactic Conquest. As for The Sims, I enjoyed that too, although sims usually turn insane and die horribly under my hands after a few minutes. As of today, I no longer play such games. I really don’t see the point anymore.

According to Magnasanti’s graphs, none of its citizens seem to live past the age of 50.
Health of the sims was not a priority, relative to the main objective. I could have enacted several health ordinances which would have increased the life expectancy, but I decided not to for practical reasons. It shows that by only focusing on one objective, one may end up neglecting, or resorting to sacrificing, other important elements. Similarly, [in the real world] if we make maximizing profits as the absolute objective, we fail to take into consideration the social and environmental consequences.

Anything else you’d like to add?
If anyone’s wondering, I am not autistic, or a savant, nor suffer from OCD, or suffer from any other form of clinical mental disease or illness for that matter.

Okay, thanks.

MIKE STERRY

         szólj hozzá

Címkék: buddhizmus vallás város ökológia fenntarthatóság

Tetszett? Oszd meg!

Share/Bookmark

· 2 trackback         

EARTHSHIP - egy megoldás

PPJ         2010.05.21.

Via: Száni

Eleged van? Meglógnal mégiscsak? Soha többet számlák? Nem akarsz függeni butus politikusok kakaskodásaitól energiaügyben? Fészket raknál? Spórolnál? Zöld vagy? Kék?

EARTSHIP - egy megoldás!

Az earthship rendszerű épitményeknek talán a legegyszerűbb leírása, hogy önfenntartóak. Megújuló forrásokból nyerik az energiát és újrahasznosítják az utolsó csepp vizet is. Egy jól megtervezett earthship egy feltöltéssel 30-40 évig kiszolgál egy családot. Fél generánciónkénti újratöltéssel és folyamatos használat mellett pár tízezer évig elketyegnek. Olyan szemétből epülnek ugyanis, amik igen lassan bomlanak el. Pl.: gumiabroncs, üveghulladék, sörösdoboz, ilyesmik. A szemét meg mint tudjuk olcsó és sok van belőle.

A drága része az "energiatermelészeti" :D szerkezetek. De ezeket egyszeri beruházással szintén akár 1-2 generacion keresztül lehet használni. Vagy amíg nem jönnek jobb es újabb eszközök (ha jönnek, de ki tudja...). De vezeték sehonnan sem megy bele az earthshipbe, így akár egy sivatag közepén is fel lehet húzni.

Az önellatas persze odafigyelést igényel és gondoskodást, de ha az ember és családja összenő a házzal, akkor közelebb is kerül a természethez, ami a jövő kulcsa. Minden ettől elterő irányvonal sajnos csúfos véget fog érni. A technologia csak segít feledni, hogy eltávolodtunk a természettől, de meg nem fog menteni minket a pusztulástól! Ahhoz "kicsik" a (csoda)szerkezetek!

És akkor a szett:

Egy .org-ok járnak a legelőrébb, sok infót szolgáltatnak ingyen is, de sajna az igazi csomagért fizetni kell. Mindenesetre komplett építési/használati útmutatást ajánlanak eartship epítéshez - (http://earthship.org/)

Wiki - (http://en.wikipedia.org/wiki/Earthship)

Stuart Simmons earthshipje, építési naplóval, élménybeszámolóval  - (http://www.earthships.com/)

Gugli fényképhalom - (hosszú a link nem írom ki)

Tecsöved link egy sorozathoz, amit az .org-osok készítettek - (http://www.youtube.com/watch?v=L9jdIm7grCY)

         2 hozzászólás

Címkék: fenntarthatóság earthship önfenntartó házak

Tetszett? Oszd meg!

Share/Bookmark