„TANÁR tanítványt keres. Határozott vágy a világ megmentésére elengedhetetlen. Jelentkezni személyesen.”

PPJ         2009.02.12.

Daniel Quinn - Izmael (részlet)

 

 

A Jó és Rossz tudásának fája

Egy napon az istenek a megszokott módon tanakodtak a világ igazgatásáról, és egyikük azt mondta: „Van itt egy térség, amelynek rendeltetéséről eltöprengtem egy darabig – tágas, kellemes szavanna. Küldjünk egy nagy csomó sáskát erre a földre! Akkor az élet tüze majd tüneményesen fellángol bennük meg a velük táplálkozó madarakban és gyíkokban, és az nagyon jó lesz.”

A többiek törték a fejüket kis ideig a hallottakon, aztán az egyikük így szólt: „Az persze igaz, hogy ha a sáskákat erre a földre küldjük, akkor az élet tüze lángolni fog bennük meg a velük táplálkozó teremtményekben – viszont az összes többi ott élő teremtmény kárát fogja látni ennek.” A többiek megkérdezték tőle, mit akar ezzel mondani, ő pedig folytatta: „Bizonyos, hogy nagy bűn lenne az összes többi teremtményt megfosztani az élet tüzétől, annak érdekében, hogy a sáskák, madarak és gyíkok egy ideig virágozhassanak. Mert a sáskák le fogják tarolni a földet, minekutána az őzek, a gazellák, a kecskék és a nyulak éhezni fognak, és elpusztulnak. A vadak eltűnésével pedig az oroszlánok, a farkasok meg a rókák is hamarosan elpusztulnak. Nem fognak-e akkor majd átkozni és bűnözőnek nevezni bennünket, amiért a sáskákat, a madarakat meg a gyíkokat pártfogoltuk velük szemben?”

Ezen aztán el kellett gondolkodniuk az isteneknek, mert korábban soha nem vizsgálták a dolgokat ebben a különleges megvilágításban. Hanem végül az egyik így szólt: „Nem értem, miért jelent ez ilyen nagy gondot. Egész egyszerűen nem tesszük meg. Nem tenyésztünk sáskákat, hogy a földre küldjük őket, s akkor a dolgok úgy mennek majd tovább, ahogy azelőtt, és senkinek nem lesz semmi oka arra, hogy átkozzon bennünket.”

Az istenek többsége úgy vélte, hogy ez értelmes javaslat, egyikük azonban más véleményen volt. „Bizonyos, hogy ez ugyanolyan nagy bűn lenne, mint a másik” – mondta –, „Merthogy nem a mi fennhatóságunk alatt élnek-e a sáskák, a madarak és a gyíkok, ugyanúgy, mint a többi teremtmény? Az ő idejük soha nem jön már el, hogy méltóságteljesen virágozhassanak, ahogy mások?”

Miközben az istenek ezen a kérdésen vitáztak, előjött egy róka vadászni, s ők azt javasolták: „Küldjünk a rókának egy fürjet, hogy élhessen tovább.” De alig hangzottak el ezek a szavak, egyikük máris másként vélekedett: „Bizonyos, hogy bűn lenne élni hagyni a rókát a fürj rovására. A fürjnek van egy élete, amit mi adtunk neki, és a mi fennhatóságunk alatt él. Becstelenség lenne a róka állkapcsai közé küldeni.”

Ekkor egy másik isten felkiáltott: „Ezt nézzétek! A fürj üldöz egy szöcskét! Ha nem adjuk oda a fürjet a rókának, akkor a fürj meg fogja enni a szöcskét. Hát nincs a szöcskének egy élete, amit mi adtunk neki, és nem a mi fennhatóságunk alatt él-e ugyanolyan tisztességesen, mint a fürj? Bizonyos, hogy bűn lenne nem adni oda a fürjet a rókának, hogy a szöcske élhessen.”

Nos, képzelheted, az istenek keservesen gyötörték magukat emiatt, nem tudván, mitévők legyenek. S míg ezen veszekedtek, eljött a tavasz, és a hegyekből, a hóolvadásokból lezúduló vizek elkezdték duzzasztani a folyókat, egyikük újabb észrevételt tett: „Bűn lenne hagyni, hogy ezek a vizek elöntsék a földet, mivel számtalan teremtmény elkerülhetetlenül a halálát lelné bennük.” Egy másikuk azonban eltérő véleményen volt: „Bűn lenne nem hagyni, hogy ezek a vizek elöntsék a földet, mivel nélkülük a tavak és a mocsarak ki fognak száradni, és az összes bennük élő teremtmény elpusztul.” Az istenek pedig ismét összezavarodtak.

Végül valamelyikük újnak tetsző gondolattal állt elő. „Az világos, hogy bármit is cselekszünk, az egyeseknek jó lesz, másoknak rossz, így hát ne cselekedjünk az égvilágon semmit! Akkor majd a fennhatóságunk alatt élő teremtmények közül egyik sem nevezhet bűnözőnek bennünket.”

„Képtelenség” – csattant fel egy másik isten. „Ha nem cselekszünk az égvilágon semmit, az is egyeseknek jó lesz, másoknak pedig rossz, nemde? A fennhatóságunk alatt élő teremtmények azt mondják majd: »Nézzétek, szenvedünk, az istenek pedig nem tesznek semmit!«”

S miközben az istenek így civódtak egymással, a sáskák hemzsegtek a szavannán, s a madarak, a gyíkok meg a sáskák dicsérték az isteneket, miközben a vadak meg a ragadozók az isteneket kárhoztatva pusztultak el. És mivel az istenek nem cselekedtek semmit ez ügyben, a fürj élt, a róka pedig éhesen tért a vackára, az isteneket átkozva. S minthogy a fürj élt, megette a szöcskét, a szöcske pedig az isteneket káromolva elpusztult. És mivel az istenek végül úgy határoztak, hogy meggátolják a tavaszi vizek áradását, a tavak és a mocsarak kiszáradtak, a bennük élő több ezer élőlény pedig az isteneket kárhoztatva mind elpusztult.

S mindezen átkokat hallva az istenek felsóhajtottak. „Rettegés uralja a kertet, s mindaz, mi benne él, gyűlöl bennünket, mintha zsarnokok és bűnözők lennénk. Márpedig helyesen teszik ezt, mert cselekedettel vagy tétlenséggel egyik nap jót küldünk a fejükre, a következőn meg rosszat, nem tudva, mit is kellene tennünk. A sáskák által letarolt szavanna átkoktól visszhangzik, mi pedig erre nem tudunk mit válaszolni. A róka és a szöcske átkoz bennünket, mert hagyjuk, hogy a fürj éljen, mi pedig erre nem tudunk mit válaszolni. Bizonyos, hogy az egész világ átkozza a napot, amikor megteremtettük, mert bűnösök vagyunk mi, kik felváltva küldünk jót és rosszat, még amint ezt annak tudatában tesszük is, hogy nem tudjuk, mit is kellene tenni.”

Az istenek már csaknem elsüllyedtek a reménytelenség ingoványában, amikor egyikük felnézett, és így szólt: „Mondjátok csak, nem teremtettünk mi a kertbe egy bizonyos fát, melynek gyümölcse a jó és rossz tudása?”

A többiek helyeseltek: „Úgy ám! Keressük meg ezt a fát, együnk róla, és lássuk, mi ez a tudás.” S mikor az istenek megtalálták a fát, és megízlelték a gyümölcsét, a szemük felnyílt, és azt mondták: „Most valóban rendelkezünk azzal a szükséges tudással, hogy ellássuk a kertet anélkül, hogy bűnözőkké válnánk, és mindazok átkaira rászolgálnánk, akik a fennhatóságunk alatt élnek.”

S ahogy így beszélgettek, előjött egy oroszlán vadászni, az istenek pedig így okoskodtak: „A mai napon az oroszlánnak éheznie kell, az áldozatul kiszemelt őz pedig élhet még egy napot.” Így aztán az oroszlán elszalasztotta a zsákmányt, és amint éhesen ment vissza a barlangjához, elkezdte káromolni az isteneket. Azok viszont így szóltak: „Békülj meg, mert mi tudjuk, hogyan kell uralkodni a világ felett, és a mai napon neked éhezned kell!” Az oroszlán pedig megbékült.

Másnap aztán előjött az oroszlán vadászni, az istenek pedig elküldték neki azt az őzet, aminek előző nap megkegyelmeztek. S amint az őz  a nyakán érezte az oroszlán állkapcsait, kárhoztatni kezdte az isteneket. Azok azonban leintették: „Békülj meg, mert mi tudjuk, hogyan kell uralkodni a világ felett, és a mai napon neked el kell pusztulnod, épp úgy, ahogy tegnap élned kellett!” Az őz pedig megbékült.

Ekkor az istenek azt mondták magukban: „A jó és rossz tudása bizonyára hatalmas erejű tudás, mivel képessé tesz bennünket a világ feletti uralkodásra anélkül, hogy bűnözőkké válnánk. Ha tegnap e tudás nélkül küldtük volna el az oroszlánt éhesen, akkor az bizonyosan bűn lett volna. És ha ma e tudás nélkül küldtük volna az őzet az oroszlán állkapcsai közé, akkor az is bizonyosan bűn lett volna. De mindkét dolgot – ezeket a látszólag egymással ellentétes dolgokat – e tudás birtokában tettük, így nem követtünk el semmiféle bűnt.”

Történt aztán, hogy az egyik isten küldetésben volt távol, míg a többiek ettek a tudás fájáról, s mikor visszatért és meghallotta, mit tettek az istenek az oroszlán meg az őz ügyében, így vélekedett: „Amint ezt a két dolgot cselekedtétek, bizonyos, hogy bűnt követtetek el egyik vagy másik esetben, mivel ezek ellentétes dolgok, és bizonyára helyes megtenni az egyiket, míg a másikat helytelen. Ha jó volt az, hogy az oroszlán éhezett az első napon, akkor rossz volt elküldeni neki az őzet a másodikon. Vagy ha jó volt az, hogy elküldtétek neki az őzet a második napon, akkor rossz volt éhesen elküldeni őt az elsőn.”

A többiek bólogattak: „Igen, mi is épp így érveltünk volna, mielőtt ettünk a tudás fájáról.”

„Miféle tudás ez?” – kérdezte az isten, aki most először vette észre a fát.

„Kóstold meg a gyümölcsét” – mondták neki –, „akkor pontosan tudni fogod, miféle tudás.”

Így aztán az isten belekóstolt, s felnyílt a szeme. „Igen, értem” – mondta. – „Ez valóban az istenekhez méltó tudás: annak tudása, hogy ki éljen, és ki pusztuljon el.”

 

 

Amikor az istenek látták, hogy Ádám ébredezik, azt mondták magukban: „Íme itt egy teremtmény, amely annyira hasonlít ránk, hogy majdhogynem társaságunkbeli lehetne. Milyen életpályát, milyen rendeltetést adjunk neki?”

Egyikük így szólt: „Nézzétek, milyen szép, adjuk meg neki az örök életet ezen a bolygón. Gyermekkorának napjaiban gondoskodjunk róla úgy, ahogy mindenki másról gondoskodunk a kertben, úgy , hogy megismerje az élet édességét a fennhatóságunk alatt. Serdülőkorban pedig biztosan kezd majd ráébredni, hogy sokkal többre képes, mint más teremtmények, és nyugtalankodni kezd a gondoskodásunk alatt. Odavezetjük-e majd akkor a kertben levő másik fához, az Élet Fájához?”

Azonban egy másik isten így szólt: „Ha Ádámot gyermekként odavezetjük az Élet Fájához, még mielőtt akár csak elkezdené keresni azt magának, az nagy vállalkozástól fosztaná meg, mely által fontos tudásra tehet szert, és bebizonyíthatja magának a bátorságát. Miként megadnánk neki azt a gondoskodást, amire gyermekként szüksége van, adjuk meg neki azt a keresést, amire serdülőként van szüksége. Legyen az Élet Fájának keresése az ő serdülőkori hivatása. Ily módon magának fogja felfedezni, hogyan élhet örökké e bolygón.”

A többiek egyetértettek ezzel a tervvel, de egyikük még felvetette: „Szükséges lenne megjegyezni, könnyen lehet, mindez hosszú és érthetetlen keresés lesz Ádám számára. A fiatalság türelmetlen, és néhány ezer év kutatás után elvesztheti a reményét arra, hogy az élet Fáját megtalálja. Ha ez megtörténne, kísértésbe eshetne, hogy inkább a Jó és Rossz Tudásának Fájáról egyen.”

„Képtelenség” – ellenkeztek a többiek. – „Nagyon jól tudod, hogy ennek a fának a gyümölcse csak az isteneket táplálja. Ádámot csak annyira táplálhatná, mint az ökrök füvei. Szájába veheti és lenyelheti, de hasztalan megy keresztül a testén. Nem képzeled, ugye, hogy valóban szert tehet a mi tudásunkra, ha eszik erről a fáról?”

„Persze, hogy nem” – válaszolt a másik. – „A veszély nem abban rejlik, hogy szert tesz a tudásunkra, sokkal inkább abban, hogy azt képzelheti, szert tett rá. Megízlelve ennek a fának a gyümölcsét, mondhatja magában: »Ettem az isteni tudás fájáról, tehát ugyanolyan jól tudom, mint ők, hogyan kell uralkodni a világ felett. Azt tehetek, amit akarok.«”

„Ez nevetséges” – szóltak néhányan. – „Hogyan lehetne Ádám valaha is olyan őrült, hogy azt képzelje, rendelkezik azzal a tudással, ami bennünket képessé tesz a világ kormányzására, és arra, hogy azt tegyük, amit akarunk. Teremtményeink egyike sem lesz soha a „ki éljen és ki pusztuljon el” tudásának birtokosa. Ez a tudás egyedül a miénk, és még ha egészen a világ elenyészéséig  gyarapodna is tudásában Ádám, ez ugyanolyan érthetetlen lenne számára, akárcsak most.”

A másik istent azonban nem hozta zavarba ez az érv.

„Ha Ádám enne a fánkról” – tartott ki –, „nem lehet tudni, mennyire becsaphatná magát. Mivel nincs az igazság birtokában, azt gondolhatná: »Mindaz, amit meg tudok indokolni, jó, és mindaz, amit nem tudok megindokolni, rossz.«”

A többiek gúnyolódtak ezen: „Ez nem a jó és a rossz tudása”

„Persze, hogy nem az” – válaszolt a másik isten. – „De honnan tudná ezt Ádám?”

A többiek vállat vontak: „Gyermekkorában Ádám talán hihette azt, hogy elég bölcs a világ feletti uralkodáshoz, na és aztán? Az ilyen öntelt őrültség magától elmúlna, ahogy éretté válik.”

„Ah” – mondta a másik –, „de ha ez az öntelt őrültség a hatalmába keríti, megéri-e Ádám az érett kort? Abban a hitben, hogy egyenlő velünk, bármire képes lenne. Önteltségében talán körülnéz majd a kertben, és végül is így okoskodik: »Ez az egész el van rontva. Miért osszam én meg az élet tüzét ezekkel a teremtményekkel? Nézzetek ide, az oroszlánok, a farkasok és a rókák viszik el azt a vadat, ami engem illetne meg. Ez rossz. El fogom pusztítani ezeket a teremtményeket, és az jó lesz. És a nyulak, a szöcskék meg a verebek viszik el a földnek azokat a gyümölcseit, amik engem illetnének meg. Ez rossz. El fogom pusztítani ezeket a teremtményeket, és az jó lesz. És nézzetek ide, az istenek határt szabtak a növekedésemnek, épp úgy, ahogy minden más növekedésében is határt szabtak. Ez rossz. Én határtalanul fogok növekedni, mindazon élet tüzét magamba szívva, ami ezen a kerten keresztülhömpölyög, és az jó lesz.« Mondjátok csak – ha így kellene történnie, meddig élne Ádám, mielőtt az egész világot elpusztítja?”

„Ha így kellene történnie” – vélekedtek a többiek –. „Ádám egyetlen nap alatt elpusztítaná a világot, a nap végén pedig elpusztítaná önmagát.”

„Pontosan így van” – értett egyet vele a másik –, „kivéve, ha sikerülne kimenekülnie ebből a világból. Akkor felfalná az egész világegyetemet, ahogy az egész földkerekséget is felfalta. De még így is elkerülhetetlenül úgy végezné, hogy elpusztítja önmagát, ahogy ezt teszi szükségszerűen minden, ami határtalanul növekszik.”

„Ez valóban borzasztó vég lenne Ádám számára” – mondta egy másik isten. – „De nem végezhetné-e ugyanígy anélkül is, hogy a Jó és Rossz Tudásának Fájáról eszik? Nem kísérthetné-e a növekedés utáni sóvárgás arra, hogy az élet tüzét a saját szolgálatába állítsa, még ha nem is áltatja magát azzal, hogy ez jó?”

„Elképzelhető” – helyeseltek a többiek. – „De mi lenne az eredmény? Bűnössé, számkivetetté, az élet kifosztójává és a körülötte élő teremtmények gyilkosává válna. Annak téveszméje nélkül, hogy amit csinál, az jó – ebből kifolyólag bármi áron meg kell tenni –, hamarosan belefáradna a számkivetett létbe. Ennek valóban meg kell történnie, miközben az Élet Fáját keresi. De ha a mi tudásunk fájáról eszik, akkor lerázza a fáradtságot. Azt mondja majd: »Mit számít az, hogy belefáradtam a körülöttem levő minden élet gyilkosaként élni? Ismerem a jót és a rosszat, és az életnek ez a módja jó. Tehát így kell élnem, még ha halálosan bele is fáradtam, még ha el is pusztítom a világot, sőt mi több, magamat is. Az istenek a világban egy mindenki számára betartandó törvényt hoztak, ez viszont rám nem vonatkozhat, mert én egyenlő vagyok velük. Következésképp e törvényen kívül fogok élni, és határtalanul fogok növekedni. Behatároltnak lenni rossz. El fogom lopni az élet tüzét az istenek kezéből ,egy kupacba fogom hordani a saját érdekemben és az jó lesz. Ki fogom csavarni a kertet az istenek kezéből, úgy fogom újra elrendezni, hogy csakis az én növekedésemet szolgálja, és az jó lesz. S mivel ezek a dolgok jók, bármi áron végre kell hajtani őket. Lehet, hogy széttaposom és romba döntöm a kertet. Lehet, hogy az ivadékaim úgy fognak hemzsegni a Földön, mint a sáskák, letarolják azt, amíg bele nem fulladnak a saját szennyükbe, végül már ki nem állhatják egymás látását sem, és megőrülnek. Mégis folytatniuk kell, mert korlátlanul növekedni jó, elfogadni a törvény korlátait pedig rossz. És ha lesznek olyanok, akik azt mondják: ’Tegyük le a bűnös élet terheit, és éljünk ismét az istenek fennhatósága alatt!’ meg fogom ölni őket, mert amit mondanak, az rossz. És ha lesznek olyanok, akik azt mondják: ’Forduljunk el a nyomorúságunktól, és keressük meg azt a másik fát!’ meg fogom ölni őket, mert amit mondanak, az rossz. Mikor pedig az egész kert végül engem szolgál majd, s az összes olyan faj, mely nem az én növekedésemet szolgálja, félre lesz állítva, s az élet minden tüze, ami csak a világban létezik, az én ivadékaimon keresztül áramlik, akkor még mindig tovább kell majd növekednem. Az egyik vidék népének azt fogom mondani: ’Növekedjetek, mert az jó’ – és ők növekedni fognak. A másik vidék népének pedig azt fogom mondani: ’Növekedjetek, mert az jó’ – és ők növekedni fognak. És mikor nem tudnak tovább növekedni, az egyik vidék népe neki fog esni a másik népnek, hogy legyilkolja azt, és még tovább növekedhessen. És ha ivadékaim nyögése mindenütt a világon betölti majd a levegőt, nekik azt fogom mondani: ’Szenvedéseiteket el kell viselnetek, mert a jó ügyért szenvedtek. Nézzétek, milyen nagyok lettünk! A jó és rossz tudásával jól sáfárkodva a világ uraivá tettük magunkat, és az isteneknek nincs hatalma felettünk. Bár nyögésetek betölti a levegőt, nem kellemesebb-e mégis a saját fennhatóságunk alatt élni, mint az isteneké alatt?«”

És amikor az istenek mindezt meghallgatták, megértették, hogy a kert összes fája közül egyedül a Jó és Rossz Tudásának Fája pusztíthatja el Ádámot. Így aztán a következőt adták tudtára: „A kert minden fájáról ehetsz, kivéve a Jó és Rossz Tudásának Fáját, mert azon a napon, mikor arról a fáról eszel, meghalsz.”

 

folytatás...

         szólj hozzá

Címkék: könyv vallás izmael daniel quinn

Tetszett? Oszd meg!

Share/Bookmark

        

A bejegyzés trackback címe:

https://greenr.blog.hu/api/trackback/id/tr59938257

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.