PPJ         2010.10.11.

Joób Márk korábbi írása után most egy újabbal bővül a greenr neoklasszikus közgazdaságtant pusztító gyűjteménye. Írása a 2010 okt. 06-i Magyar Nemzetben jelent meg, ám a botrányosan primitív és korszerűtlen MN online-on nem található meg, online hiányt pótolunk tehát.

Egyszer minden piramisjáték bedől

A bankokra vonatkozó szabályok szigorítása, amit Bázelban nemrég elfogadtak, nagyon fontos biztonsági frissítést jelent a pénzügyi rendszer számára. Így, ha tényleg betartják majd az új szabályokat, a bankok működési alapja a jövőben: Bázel 3.0 – vagy magasabb, hiszen például Svájc saját gazdasága védelmében a bázeli nemzetközi egyezménynél szigorúbb szabályokat kíván alkalmazni nemzeti szinten.

A bázeli egyezmény lényege, hogy a bankoknak az eddiginél nagyobb saját tőkével kell rendelkezniük a jövőben, méghozzá azért, hogy biztonságosabban működjenek és ne fenyegessék az egész pénzrendszer stabilitását. A bankok kötelező tőketartalékának a növelése mindenképpen helyes, sőt a pénzügyi válság fényében elkerülhetetlen lépés. Természetesen elsősorban azokra a pénzintézetekre vonatkozóan, amelyek különösen kockázatos pénzügyi tranzakciókat hajtanak végre és ezért nemcsak kimagasló nyereségre, hanem csőddel fenyegető veszteségre is számíthatnak. Ezért jó, hogy az előírások szigorítása ahhoz igazodik, hogy a bankok mekkora kockázatot vállalnak befektetéseik és hitelnyújtásuk során.

Ilyen módon jobban féken lehet majd tartani a pénzvilág hazardjátékot folytató szereplőit – vagyis ezeknek a szereplőknek egy részét, mert a bázeli egyezménynek éppen az az egyik komoly hiányossága, hogy nem fedi le a pénzvilág egészét.
Tudniilllik kizárólag pénzintézetekre vonatkozik és nem érint olyan jelentős pénzpiaci szereplőket mint például a spekulatív befektetési alapok, a hedge fundok.

Pedig a hedge fundok a legvakmerőbb pénzügyi akrobaták, hiszen javarészt nem valódi értékekkel, hanem csak valódi értékekre vonatkozó, de igazából virtuális termékekkel (úgynevezett derivatívokkal) üzletelnek, méghozzá úgy, hogy már kisebb pénzösszegekkel is óriási hatást gyakorolhatnak a valós gazdasági értékteremtés folyamatára. Ezáltal jó esetben kirívóan magas nyereségre tehetnek szert, rossz esetben viszont nemcsak a saját tőkéjüket veszíthetik el, hanem óriási adósságot is felhalmozhatnak. A hedge fundok világszerte nagyjából kétezer milliárd dollárnyi vagyont kezelnek – ez körülbelül a Deutsche Bank által kezelt vagyon tízszerese – és ezért mindenképpen a pénzrendszer stabilitását fenyegető tényezőnek tekinthetők. Mindeddig mégis kivonhatták magukat a globális szabályozás alól.

Nyilvánvaló, hogy a pénzügyi rendszerből eredő veszélyeket csak akkor lehet hatékonyan csökkenteni, ha minden a társadalmat károsítani képes szereplőre egyaránt kiterjednek a biztonsági előírások.

Másrészt azt is fontos látnunk, hogy a legkifinomultabb szabályozás sem képes teljesen elhárítani a felelőtlen vagy jogsértő magatartás veszélyét. A tavaly százötven év letöltendő börtönbüntetésre ítélt amerikai pénzzsonglőr, Bernard Madoff esete az állami ellenőrzés hiányosságán túl azt is jól szemlélteti, hogy minden szabályozás csak egy erkölcsi minimum megléte mellett érheti el célját. A szabálykövető egyéni hajlandóság nélkül még szigorú szabályok sem érnek sokat, ahogy a továbbra is viruló hazai szürke- és feketegazdaság mutatja. Az embert mint kockázati tényezőt nem lehet megkerülni – és nem is szabad, mert akkor embertelenné válna a társadalmunk.

Ettől azonban még éppanolyan fontos feladat marad, hogy a pénzpiacokat az emberek védelme és a közjó érdekében jobban szabályozzuk. Elsősorban azért, hogy az előrelátható károkat még időben elhárítsuk.

A bűnügyi történet legnagyobb piramisjátékát, amelyet Bernard Madoff működtetett, a megcsalt befektetők nem ismerték fel. A nyilvánosság napjainkban viszont ugyanúgy nem ismer fel egy gigantikus globális piramisjátékot, amely nem más mint meglévő pénzrendszerünk. Pénzrendszerünknek az összeomlása mint minden
piramisjátéké nemcsak előrelátható, de egyben elkerülhetetlen. És ezen a bázeli egyezmény sem változtat semmit. Egy átfogó szemszögből nézve ez a bankrendszer új szabályozásának a legnagyobb gyengéje.

Magyarázatként: A modern gazdaságot a pénz keringése tartja életben. A pénz túlnyomó része pedig hitelpénz, hiszen hitelezés útján jön létre. Hitelt azonban csak kamatra adnak. Ezért már ahhoz is, hogy csak egyensúlyban legyen a gazdaság, olyan mértékű növekedésre van szükség, amelyből a hitelpénz kamatai fedezhetők, másképpen összeomlik a rendszer. A forgalomban lévő pénz mennyiségét legalább a gazdasági növekedés ütemében növelni kell ahhoz, hogy ne következzen be bénító hatású defláció. A megnövekedett pénzmennyiség viszont további kamatfizetést és további gazdasági növekedést tesz szükségessé. Így pénzrendszerünk a benne rejlő, önmagát tápláló növekedéskényszer miatt piramisjátéknak mondható, amely előbb-utóbb elkerülhetetlenül bedől, hiszen Földünk erőforrásai végesek és csak egy meghatározott ideig tudják táplálni a gazdaság növekedését.

Hasonlóan érvel Hans Christoph Binswanger, aki az Universität St. Gallen, a neves svájci közgazdasági és államigazgatási egyetem professzor emeritusza. Ő volt egyébként Josef Ackermann témavezetője, amikor a Deutsche Bank jelenlegi vezérigazgatója A pénz befolyása a reálgazdaságra című értekezésével a St. Gallen-i egyetemen doktori fokozatot szerzett.

A pénzügyi zsákutcából az jelentene kiutat, ha hamarosan egy olyan Bázel 4.0 szintjére fejlesztenénk tovább pénzrendszerünket, amely megszüntetné a piramisjátékokra jellemző növekedéskényszert. Például úgy, hogy a Bázel 4.0 előírná, hogy a központi bankoknak kamatmentesen kell ellátniuk a gazdaságot a működéséhez szükséges pénzmennyiséggel, így csökkentve a vállalkozásokra és háztartásokra nehezedő kamatterheket. Ezt a javaslatot Binswanger is támogatja. De lehet, hogy vannak ennél jobb ötletek. Mindenesetre a felvázolt alapvető problémák megoldására több energiát kellene fordítaniuk a közgazdászoknak és politikusoknak, mert még számos nagy innovációra van szükség gazdasági-pénzügyi rendszerünk terén ahhoz, hogy megbírkozzunk a jelen és a jövő kihívásaival.
 

Joób Márk
a szerző közgazdász, egyetemi oktató

PPJ         2010.08.30.

Joób Márk írását a Magyar Hírlapból másolom ide a greenr hasábjaira. Rendszerszintű közgazdasági és környezetgazdasági filozofálás már rég volt olvasható amúgy is. Márkkal az Élőláncban ismerkedtem meg, egy remek ember, az Élőlánc tagjaitól megszokottan elmélyült tudással.

Korlátoltan felelős társadalom

Joób Márk Dr. Phil.
egyetemi oktató, Nyugat-magyarországi Egyetem  

Társadalmunk kft.-vé vált. Egyrészt, mert minden fontos területét hatalmába kerítette a piacgazdaság elve. Másrészt pedig azért, mert a meghatározó gazdasági szereplőknek sikerült olyannyira korlátozniuk saját felelősségüket, hogy könnyen kibújhatnak a felelősségre vonás alól.

Az erkölcsi és jogi felelősség között napjainkban hatalmas eltérés van, amelyből sokan extraprofitot kovácsolnak maguknak – mások kárára. Az erkölcsi és jogi felelősség közötti eltérés okolható a gazdasági rendszerünk által egyre látványosabban előidézett pusztításért. Helytálló a neves közgazdász, Joseph Schumpeter megállapítása, hogy a kapitalizmus kreatív pusztítást jelent – pedig az ő idejében a nyersanyagok szűkössége és a klímaváltozás még nem volt téma, és a kapitalizmus globalizált formában, Schumpeter jóslata ellenére, még mindig tartja magát.

Az utóbbi pénzügyi-gazdasági válság révén is nyilvánvalóvá vált, hogy a jogi úton számon kérhető felelősség hiánya számos gazdasági szereplőt felelőtlen viselkedésre késztet. Az, hogy valaki felelőtlen, természetesen nem jelenti azt, hogy kibújhat erkölcsi felelőssége alól, hanem hogy úgy cselekszik, mintha nem volna érte felelős: anyagi előnyre számítva semmibe veszi erkölcsi felelősségét. Ez már elég ahhoz, hogy felismerjük: a gazdaság önszabályozó képessége a mítoszok világába tartozik. A piac vagy egyes gazdasági szektorok önszabályozása a természetes emberi kapzsiság miatt éppoly valószínűtlen, mint az egyének önkéntes mértéktartása a fogyasztás terén. A piacgazdaság nagy előnye – például a kommunizmussal szemben – abban áll, hogy nem az emberek jó szándékára, hanem ősi kapzsiságára alapozza a megfelelő javakkal történő ellátást – ezt Adam Smith fogalmazta meg szépen. A gazdasági önszabályozás hívei azonban a piacgazdaságnak éppen ezt a biztos, „antropológiai” alapját tagadják.

Hatékony szabályozás, vagyis a felelősség jogi érvényesíthetősége nélkül nemcsak nem emberséges és nem igazságos a piacgazdaság, de nem is működik. A jogi felelősség megléte tudniillik az egészséges verseny feltétele, ahogy a gazdaságpolitika klasszikusa, Walter Eucken hangsúlyozza, hiszen a gazdaságilag értelmes cselekedetek jutalmat, a hibák pedig büntetést kell hogy vonjanak maguk után. Nagyon fontos ezen túl, hogy a gazdasági szereplők felelőssége kiterjedjen a tevékenységükkel előidézett szociális és ökológiai károkra is. A pia­ci verseny csak ilyen szigorú keretek között fejtheti ki jótékony hatását.

A pénzügyi válságban világszerte megmentett bankokkal kapcsolatban hangoztatott „too big to fail” – túl nagy ahhoz, hogy csődbe menjen – a piacgazdasággal össze nem egyeztethető szabály. Jelenleg azonban még a gazdasági csőd sem csupán büntetést jelent, hanem egyben a felelősség elkerülésének egyik lehetséges formája, hiszen a kft. és az rt. esetében az anyagi felelősség alapvetően a befektetett tőke erejéig terjed, a tulajdonosok ezen túl nem felelnek saját vagyonukkal. A cégjognak ezt az aszimmetriáját érdekes módon kevesen bírálják, noha nagyon is problematikus, hogy a korlátlan profit lehetőségéhez csak erősen korlátolt felelősség kapcsolódik. Ráadásul ellentmond az egyenjogúság erkölcsi és jogi alapelvének, hogy azok az emberek, akik bizonyos típusú cégeken keresztül cselekednek, nem felelnek teljes vagyonukkal tetteikért, míg a többiek igen. A Nyugatról átvett cégjognak ez az aszimmetriája a rendszerváltozás óta hazánkban dúló vadkapitalizmus egyik gyökerének tekinthető, és nagymértékben hozzájárult hazánk kifosztásához a globális pénzhatalmak által.

Talán a bankszektorban mutatkozik meg legélesebben a profittermelésre való lehetőség és a jogi felelősség között fennálló aránytalanság. A bankok tudniillik megszerezték az államtól a pénzteremtés privilégiumát azáltal, hogy hitelezés útján új pénzt hozhatnak forgalomba, és így hatalmas extraprofitot zsebelnek be. Ha viszont csődbe megy egy bank, a betétesek vagy elvesztik megspórolt pénzük jelentős részét, vagy az állam téríti meg az adófizetők pénzéből a keletkezett kárt – általában ez utóbbi történt a pénzügyi válság következtében, amelynek világszerte több száz bank esett áldozatul, összesen körülbelül ezermilliárd euró adópénzt felemésztve. A bankszektor esetében olyan szabályozásra volna szükség, amely a betétesek pénzének százszázalékos fedezetét írja elő. De addig is, amíg erre végre sor kerül, legalább be kellene vezetni egy globális bankadót, amelynek bevételei olyan tartalékot képeznének, amely szükség esetén a pénzrendszer stabilizálását szolgálhatná, hogy ne ismét az adófizetők lássák kárát a világméretű bankpókernek.

A nyár folyamán – a válság után elsőként – az Amerikai Egyesült Államokban fogadtak el olyan törvénycsomagot, amely az eddigieknél lényegesen szigorúbb szabályokat fogalmaz meg a bankok működésével kapcsolatban. A napokban aztán Németország hozott döntést egy, a pénzrendszer stabilitását szolgáló, meglehetősen alacsony bankadóról és arról, hogy a részvénytársaságok esetében a menedzsment jogi felelősségre vonhatósága öt évről tízre növekedjen. (A magyar bankadó azért nem sorolható ide, mert nem a pénzrendszer stabilitását, hanem az állami bevételek – egyébként teljesen jogos módon történő – növelését szolgálja.)

Ezek az új jogszabályok mindenképp jó irányba mutatnak, de messze nem elegendők ahhoz, hogy a gazdasági szereplők erkölcsi felelősségét megfelelő mértékben számon kérhetővé tegyék, és a gazdasági rendszerünk által okozott pusztítást lényegesen visszafogják; ehhez új alapokra kellene helyeznünk a Föld javaival való gazdálkodásunkat.

A fenntartható társadalom érdekében a legnagyobb innovációkra nem a technika, hanem a cégjog és a pénzrendszer területén van szükség. Ilyen rendszerszintű reformokra azonban ma alig van esély, hiszen még az Amerikai Egyesült Államok és Németország szerény lépéseit sem akarja követni a világközösség: a G20-ak között, vagyis a világ 19 legnagyobb gazdaságát és az Európai Uniót tömörítő szervezetben, sőt még az Európai Unión belül is mindeddig hiányzik az ehhez szükséges konszenzus.